Ideggyenge

Szilágyi László

Ebben az uniformizált világban különösen ki van éhezve az ember a szórakoztatásra. Vágyja, óhajtja, hogy olyan események sorozatát láthassa, ami kizökkenti a borús mindennapokból. A sport a szórakoztatás és a felejtés ideális terepe, a pályán meg-, a nézőtéren át lehet élni az izgalmakat, a drámát.

Korunk egyik sportoló hőse, bár az ő esetében csínján bánnék a jelzővel, abszolút alkalmas a szórakoztatásra. Az illetőt Nick Kyrgiosnak hívják. Az ausztrál teniszező szinte úgy viselkedik, mintha ő is az öntudatos fiatalokat a soraiban tudó Y generáció tagja lenne. Magamutogató, főállású lázadó, nonkonformista. Semmi okunk sem lenne őt szeretni, ha nem láttuk volna őt a pályán, amikor a játékkal van elfoglalva. A Grand Slam-rekorder Rafael Nadal mondta róla nemegyszer, hogy az a mezőny szerencséje, hogy egy ilyen született tehetség, mint ő, nem mindig a játékkal foglalkozik.

Kyrgios ugyanis szeret káromkodni, a nézőkkel és a mérkőzésvezetővel veszekedni, gyakran ripityára töri össze az ütőjét. 

Pedig tényleg tud játszani: azon kevés aktív teniszező egyike, aki a Roger Federer, Rafael Nadal, Novak Djokovics nevével fémjelzett trió valamennyi tagját legalább egyszer legyőzte már a pályafutása során. De mégsem tudott még Grand Slam-versenyt nyerni.

Idén New Yorkban igazán közel került az álmai beteljesüléséhez: legyőzte a világelső Danyiil Medvegyevet, felállva tapsolt neki a közönség, hogy aztán a következő körben, az elődöntőbe jutásért megint az ideggyenge oldalát mutassa, aki egy elvesztett szett után szó szerint azt mondta az edzőjének, hogy nem akarja végigjátszani ezt a sz.rt. Ez volt Karen Hacsanov szerencséje, a zabolázhatatlan ausztrál elkótyavetyélte az esélyét. Pedig ha valamikor, az idei US Openen Nadal és Medvegyev kiesése után, ha nem is simán, de nyerhetett volna.

Nick Kyrgios megmaradt öntudatos, örök ígéretnek, aki miatt érdemes leülni a televízió elé, mert úgy szórakoztat a zsenialitásával, ahogy nagyon kevesen. Kár, hogy ez a fránya ideg­gyengeség gyakran felülkerekedik rajta, pedig annyiszor fogadkozott, hogy tényleg a tenisz lesz az első, és nem egy átsörözött éjszaka után megy fel a pályára, mert azt saját magával, az ellenfelével és a közönséggel szemben sem teheti meg.

A sportág érdeke, hogy jó útra térjen, és Nadalnak ne legyen igaza. Legyen ő az az ember a szórakoztatásra épülő sportvilágban, aki látványosan megváltozik. Legyen ő a példa, a megerősödött ideggyenge.