Nagyanyáink leleményes praktikái: így küzdöttek régen a kánikula ellen!

Alig kezdődött el a nyár első hónapja, ránk szakadt a kánikula. Riasztottak a meteorológusok, beindultak a párakapuk, locsolják a közutakat és vizet is osztanak sok helyen. A 21. század elkényelmesedett embere pánikba esik, bekapcsolja a klímát, otthon és persze az autóban is, feljebb tekeri a hűtőszekrény gombját, beindítja a ventilátort. Csaknem minden udvaron felállítják a kisebb-nagyobb medencéket, aki pedig teheti, vízpartra menekül.

De vajon eszébe jut-e valakinek, hogy mit csinálhattak nagyanyáink a tikkasztó hőség ellen, merthogy kánikula régen is volt bőven. Elektromos áram híján a legrafináltabb túlélési trükkök kieszelésére tanította meg őket a szükség.

Férfinak bor, nőknek ecetes víz

– A határban perzselő volt a hőség, a munka azonban nem állhatott meg – emlékszik vissza a gyermekkorát Nyírábrányban töltő Zilahi Zoltánné Annuska néni. – A férfiak, így apám is hosszú ujjú ingben, meg kalappal a fején indult kapálni. Tudták jól, hogy a nap sugarai ellen muszáj védekezni. Ha meg nagyon szúrt a nap, bevizezte a textil zsebkendőt, négy sarkán megcsomózta, úgy tette a fejére. A kapasor végén savanyú borral hűtötte magát. Az asszonyok enyhén ecetes vizet ittak, meg vizes kendőt tettek a fejükre, amit a tarkójukon kötöttek meg – emlékezett Annuska néni, aki azt is elmondta, hogy az étel hűtése okozta a legnagyobb kihívást nyáridőben. A parasztportákon álló gémeskút volt nagyanyáink hűtőszekrénye. A lefedett fazekakat a vödörbe állították, de megszokott látvány volt a káva köré állított 4-5 ágas is, amiről hosszú kötélen, zárható edényekben engedték le az ételt a mélybe.

Diófaágakkal védték

A szintén nyírábrányi születésű Kelemen Józsefné Juliska néni is nagyon jól emlékszik gyermekkora nyaraira, amikor nemcsak az emberre, de az állatra is vigyáztak. A gémeskút mellé kis mélyedést ástak, abba vizet húztak, s nagy hőség esetén oda engedték ki dagonyázni a disznókat. Dorogi Józsefné Juliska Nyíracsádon él. Hatalmas diófa áll az udvarukon, ami nemcsak árnyat ad, de a régmúltat is idézi.

– Ma már én is lehúzom a redőnyt, ha tűz a nap, de gyermekkoromban még sötétítő függönyünk sem volt. Amikor nagy volt a hőség, anyám mindig letört néhány diófaágat, azt tettük az ablakba, hogy útját állja a tűző napnak. A minap levert a vihar néhány diófaágat. Összeszedtem, sajnáltam kidobni, mert eszembe jutott, hogy mit csinált ilyenkor az én anyám. Össze is kötöttem a letört ágakat, felakasztottam a nyári konyha elé. Fújta a szél, ami enyhet adott, és még a legyeket is elzavarta. Így láttam anyámtól, így tettem én is – osztotta meg emlékeit Doroginé Juliska, aki azt is elmondta, hogy sokszor látta apját, nagyapját, aki nagy hőségben a vasárnapi ebéd után a természet által „klimatizált” pincében hűsítette a felhevült testét.

- Kedves Zilahi Enikő -