Azok az ölelések

Első vasárnapján az anyákat, az utolsón a gyerekeket ünneplejük. Az ünnepnapok elsősorban arra jók, hogy kihangsúlyozzák a család, a szeretet, a megbékélés, az önzetlen együttlét fontosságát, a minél többet adást. Ezeknek át kellene szőniük a teljes esztendőt, hogy mindig ünnepnapra ébredjünk, és annak megfelelően éljünk.

Gyerekként mindenki megfogadja, hogy ha ő szülő lesz, akkor majd másként lesz. Aztán felnő, és anyaként vagy apaként már minden más lehet. A napi gondok könnyen átírhatják a gyerekkori elképzelést, egy-egy illúziótipró hangos szó, ingerült számonkérés, netán arclegyintés után persze azonnal jön a megbánás, főleg amikor a könnyes szemek kérdőn keresik a tekintetünket.

A szülőnek, a felnőtteknek a legfontosabb küldetése az, hogy óvva a gyermeket, felvértezze mindennel, amire felnőttként szüksége lesz. Példát mutatni, irányítani nem könnyű, de magasztos kötelesség, és a közös együttlétek, játékok, okítások a szülők lelkébe is visszacsenhetnek valamit a régmúltból. Minden áldott nap örüljünk gyermekeinknek, ha kell, persze dorgáljunk, de többször simogassunk. Minél többet öleljük őket szorosan magunkhoz, mert a röpke évek alatt elmulasztott pillanatok ­később már sohasem jönnek vissza.