Egy történet, számtalan tanulság

– Az egyete­mig cipeltem ezt a terhet, de valójában az egész eddigi életemet meghatározta az, ahogy az egyik középiskolai tanárom bánt velem – mondja Juhász Katalin, aki azért döntött úgy, hogy elmeséli lapunknak a történetét, mert abban bízik, hogy ezzel segíthet azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

– Van két keresztfiam, mindketten most lesznek középiskolás korúak, és szeretném, ha velük ilyesmi nem eshetne meg, de ehhez az kell, hogy minden diáknak legyen legalább egy olyan tanára, aki figyel rá, és aki ha bajt észlel, jelzi a szülőknek. Velem nem ez történt, mégis szerencsésnek érzem magam, mert mindennek ellenére sikerült megtalálnom a saját utamat.

Rossz döntést hozott

Katalin már gyerekként is szeretett rajzolni, és az volt a vágya, hogy egyszer majd animációkat készítsen. Általános iskola után ezért egy olyan megyei középiskolába ment, ahol alkalmazott grafikusként végzett volna, és ahonnan lett volna lehetősége továbbindulni az animációk irányába.

Ám az élete más utat vett.

– Az egyik szaktanárom egy ismert művész volt, aki ha jól dolgoztunk, jutalmazott, de ha nem, büntetett bennünket. Engem folyamatosan kritizált, ami egészen addig, amíg csak az osztálytársaim előtt tette, különösen nem zavart, ám történt valami, ami a későbbi éveimet alapjaiban megváltoztatta.

Az iskolában kiállítást szerveztek a munkáinkból, voltak ott szülők, pedagógusok és külsősök is. A tanárunk egyenként értékelte a kiállított alkotásokat, és amikor az enyémhez ért, azt mondta: rossz példaként tudja csak felhozni, arra még a papírt is sajnálja.

Ott álltam megszégyenülve, megsemmisülve.

– Bosszút akartam állni rajta, és hoztam egy rossz döntést. Az egyik társunk kitalálta, hogy lopjuk el a tanárunk digitális fényképezőgépét és a számítógépét, és hiába akartam ebből kiszállni, azt mondta, mivel tudok a tervről, így is, úgy is bemárt. Betöréses lopás miatt két évet kaptam felfüggesztve, és otthagytam az iskolát.

Nem egyedi eset

– Átkerültem egy másik intézménybe, ahol megtapasztaltam, hogy vannak olyan pedagógusok is, akik a szívükön viselik a tanítványaik sorsát.

Hálás vagyok nekik, mert visszaadták a magamba vetett hitemet, és a segítségükkel jobb útra léphettem. Elvégeztem az egyetemet, japántolmácsként dolgozom, a rajzolás hobbiként maradt meg az életemben.

Többször is elhatároztam, hogy végleg leteszem a ceruzát, de örülök, hogy nem így döntöttem, mert akkor nem készültek volna azok az alkotások, amelyek a lakásomat díszítik, vagy amelyeket másoknak ajándékozhattam.

– Az, ami velem történt, nem egyedi eset, és ki merem jelenteni, hogy jól alakult, de tudom, nem mindenki ennyire szerencsés.

Sokak mondtak le az álmaikról azért, mert egy tanáruk porig alázta őket, ismerek olyanokat, akik emiatt lettek alkoholisták, vagy emiatt szenvednek súlyos mentális zavarokkal.

Nekem önértékelési gondjaim voltak, ma is önképzavarral küzdök. Tizennégy-tizenöt évesen egy fiatal még nincs tisztában saját magával, és ha azt mondják neki, hogy értéktelen, elhiszi.

Nekem később lettek olyan tanáraim, akik egyengették az utamat, de ez nem mindenkinek adatik meg.

Erről beszélni kell!

– Azt a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a tanárom mindezt rossz szándékkal tette, vagy pedig azért, mert ezzel a módszerrel akart motiválni: azt hitte, hogy ezzel felébreszti bennem a bizonyítási vágyat. Nem volt pedagógusi végzettsége, és hiába volt nagyszerű képzőművész, tanítani nem tudott.

Ha van a történetemnek tanulsága, az az, hogy mindenkinek, akivel hasonló történik, beszélnie kell erről!

Ne szégyellje, ne próbáljon meg ezzel egyedül megbirkózni, hanem kérjen segítséget a szüleitől vagy egy tanárától, mert ha nem, egész életében cipelni fogja a következményeket – mondta Katalin.

SZA