Nyíregyháza

2020.09.18. 07:00

Elfogadta egymást a benne élő tudós és író

Dr. Hüse Lajos szerint mindannyiunkat a sztorijaink visznek előre vagy húznak vissza – ő pedig ezekből merít.

Talán nincs a régióban olyan szociális munkás, aki tanulmányai során ne találkozott volna dr. Hüse Lajos szakkönyveivel, tanulmányaival, értekezéseivel, azt azonban kevesen tudják, hogy a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának oktatója legalább olyan otthonosan mozog a fantasy és a science fiction műfajában is. Közel három évtized alatt több mint ötven novellát és regényt publikált álnéven, a napokban megjelent, A turul árnyékában című történelmi kötete borítóján azonban már a saját neve szerepel.

Miért döntött úgy, hogy a nagyközönség elé áll?

Amikor 1992-ben komolyabban írni kezdtem, még nagyon erős volt a nyomás a magyar szerzőkön, hogy külföldi neveket vegyenek fel, úgyhogy a debreceni Cherubion Könyvkiadó javaslatára így is tettem. Később ez jól is jött, mert úgy éreztem, hogy a felsőoktatásban és a kutatásban ezt a fajta irodalmat nem feltétlenül fogadják pozitívan. Nagyon sokáig játszottam azzal a gondolattal, hogy én nem író vagyok, hanem él a fejemben néhány személyiség, akik írnak. Külön karaktert találtam ki a bennem munkálkodó szerzőknek. Még gimnazistaként eldöntöttem, hogy Tim Zocney-ként fogok publikálni, ami 16 évesen nagy poén volt, és bár a kiadóm is jót nevetett, rábólintott – az első írásaim ezen a néven jelentek meg. Aztán amikor kiderült, hogy az olvasók „vevők rám”, váltottam: így lett a pipázós-mesélős, Gandalfra hajazó fantasyíró Colin J. Fayard, a világvége-próféta sci-fi-író pedig Tristan de Luca. Akkor úgy gondoltam, hogy a tudomány és az írás két külön világ, amit szét kell választani, de ma már látom, hogy csak a doboz más, a benne lévő szereplők nagyon hasonlóak. Egy idő után azt vettem észre, hogy mivel leválasztom magamról az írói személyiségemet, egy másik létállapotba kerülök. Emiatt egy kicsit megrekedtem, nem tudtam írni, sok elkezdett munkám került ideiglenesen a fiókba. El kellett fogadnom, hogy ez mind én vagyok, egyszerre. Azzal, hogy ezt beláttam és felvállaltam – akármennyire szokatlan is egyelőre –, helyére kerültek a dolgok, és több regényemet is be tudtam fejezni.

Mi inspirálja, honnan meríti az ötleteit a történeteihez?

A hőseim rendszerint kisemberek, akik megpróbálják túlélni a nehéz időszakokat. Küzdenek, és bár elkerülhetetlenek a sérülések, a veszteségek ellenére fejlődnek. Szociológusként egyszerű emberekkel találkoztam, tőlük nyertem az inspirációt, s míg szakmailag sikereket értem el, mert megváltoztattam a nehéz helyzetben lévők életét azzal, hogy segítettem nekik, azokkal a terhekkel, amiket akaratlanul is rám raktak lelkileg, nekem is kezdenem kellett valamit. Ezeket a lelkiállapotokat – egyfajta terápiaként – beleírtam a történeteimbe, így segítőként mindig nyitott tudtam maradni a következő „sztorira”. Volt például egy szegény családban nevelkedett, drogos lány, hajszálnyira az állami gondozástól, aki úgy gondolta, nincs értelme az életének, ezért semmi sem tartotta vissza attól, hogy kábítószerezzen. Egy találkozásunk alkalmával megkérdezte, hogy ha gyereket szeretne, arra hatással lesz-e az, hogy szerhasználó. Amikor elmondtam neki, hogy valószínűleg igen, keresett magának egy másik sztorit: azt, hogy ő jó anya. Abban a pillanatban letette a kábítószert, elkezdett dolgozni és tisztán élni, most pedig jobb körülményeket biztosít a gyermekének, mint amiben ő felnőtt. Mindannyiunkat a sztorijaink visznek előre vagy húznak vissza – én pedig ezekből merítek.

Van olyan karaktere, akit valós személyről mintázott?

Két olyan szereplőm van, akiket ugyan nem egy az egyben vettem az életből, de nagyot merítettem belőle. Volt két olyan időszakom több mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor nagyon intenzíven értek negatív hatások konkrét emberek részéről. Ráadásul mindketten olyan pozícióban voltak, hogy ezt le is kellett nyelnem, közben pedig annyira nem tudtam mit kezdeni a saját érzelmeimmel, hogy eldöntöttem, kiírom őket magamból. Nem róluk formáztam a karakterek személyiségét, az egyiknek csak a nevét adtam átfordítva, a másiknak pedig a szerepet, amit betöltött a környezetemben. Az került be a könyvekbe, ahogy reagáltak rájuk az emberek – és köztük én – a valóságban. Bevallom, nagyon sokat segített, onnantól kezdve, ha találkoztunk, csak mosolyogtam magamban, mert mindig eszembe jutott, hogy „jól megírtalak”.

Hogyan születnek a történetei? Van különbség egy fantasy, sci-fi és egy történelmi regény megírása között?

Íróként van egy kedves állapotom. Nem az, amikor leülök írni, mert az egy hosszú és minden szempontból fárasztó folyamat. Azt szeretem, amikor elkezdenek ezek a történetek mozogni a fejemben. Nagyon sok olyan történettöredék, ötlet, hangulat van, ami az éppen akkor készülő regénybe nem illik bele. Ezeket éveken keresztül forgatom magamban, játszom velük, amíg végül szövegbe nem kerülnek. Így született meg többek között A turul árnyékában, de már készül a következő kötet is, ami a holnap Magyarországán játszódik, és azon gondolkodom benne lassan már húsz éve, hogy hova vezet az egyszerű, hétköznapi emberek életében a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, a technikai fejlődés, a hírhamisítás. Tehát nem olyan éles a különbség műfajilag a „régen és most” között, egyedül az az újdonság, hogy a saját nevemen publikálok.

Az új kötetnél teljes mértékben el tudott szakadni a fantasy és a sci-fi világától?

Bár A turul árnyékában történelmi regény, kacsintgat a mágikus realizmus felé. Alapvetően kevés az információnk a sztyeppei magyarokról, így az írói szabadságom nagyobb volt, és engedhettem az istenhitemnek is. Realista a történet, mert nem gondolom, hogy az ősmagyar törzsek békében éltek egymás mellett, ott kemény hatalmi harcok mentek és vér folyt. Másrészt a sámánizmusról vagy a keresztény miszticizmusról nem a tudományos megközelítés alapján írtam, inkább úgy, ahogy a misztikus szerzők beszámoltak az élményeikről, ezért egyfajta álomszerű világban is történnek jelentős események a regényben. A biológiadoktorimat a honfoglaló magyarok temetkezéseiből írtam, régészekkel dolgoztam együtt, csontokat elemeztünk a kutatótársaimmal és a témavezetőmmel, úgyhogy ez egy régi szerelem.

Ki az, akinek mindenképpen kikéri a véleményét az elkészült írásairól, mielőtt elküldi a kiadónak?

Általában a feleségem olvassa el a kézirataimat, de nem ő a megfelelő szűrő, mert elfogult, ahogy a legtöbb ismerősöm is. Ez egyrészt jó, mert azt mutatja, hogy működik a varázslat, másrészt mindenképpen kell az idegen szem. Szerencsére van egy írótársam, Tim Morgan, azaz Herr Nándor, aki a szöges ellentétem, egy másik világ, rendkívül analitikus aggyal és kérlelhetetlen szigorral. Ő olykor komoly kritikával illeti az írásaimat, én pedig megfontolom, hogy megfogadjam-e a tanácsát, vagy hagyjam figyelmen kívül. Írtunk egy regényt közösen is, ami már a kiadónál van – érdekes élmény volt vele a munka.

Az írás terápia, az önkifejezés eszköze, út a kiteljesedéshez… Mégis vannak árnyoldalai?

Amikor a kilencvenes évek közepén elkezdtem írni – akkor volt Magyarországon a fantasy első nagy hulláma –, nyolcezer példányban jelentek meg a könyveim, most meg jó, ha ezer-kétezer kötet kijön. Azért is élmény történelmi regényt publikálni, mert ez egy nagyobb olvasótáborral rendelkező műfaj. Nem könnyű ma regényt írni, egyrészt mert egyre több a könyv, és egyre kevesebb az olvasó, ezért versenyezni kell a figyelmükért. Ráadásul az ötven évnél fiatalabbak egyre ritkábban olvasnak – persze vannak kivételek, a gyermekeim például imádják a könyveket. A tizen-, huszon­éveseket a legnehezebb megszólítani, mert másodpercenként éri őket valamilyen inger. Beetető könyvekre van szükség, meg kell tanítani őket arra, hogyan csendesedjenek le annyira, hogy olvasni tudjanak – ehhez azonban az írók együttműködése elmaradhatatlan. Másrészt azért nehéz, mert nagyon interaktívvá vált a világ, mindenkinek mindenről van véleménye, és el is mondja, ami képes megzavarni az alkotói folyamatot. Egyidőben ott motoszkált bennem írás közben a gondolat, hogy ebbe utólag bele fognak szólni, és nem azért, mert megértettek valamit, amit én nem, hanem mert szóláskényszerük van, egyszerűen adniuk kell az okosat – és ez visszafogott. Ma már belátom, hogy kevesen vállalják fel nyilvánosan, ha tévednek, hisz a legtöbb embert már az iskolában arra trenírozzák, hogy tudniuk kell a tutit, ezért azt érzik, hogy bármihez így kell hozzászólniuk. Erről ma már tudom, hogy nem nekem kell azzal bármit is kezdenem, hogy mások belelovalják magukat a véleményükbe, de mert érveik nincsenek, úgy bizonygatják az igazukat, hogy másokat támadnak. Azt szoktam mondani, hogy vagy mindenhez értek, vagy semmihez sem. Azt hiszem, az utóbbi áll közelebb a valósághoz – na, az az én dolgom, hogy ezzel tisztában legyek.

Csáki Alexandra

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában