Kísértetsztorik a megyéből

2020.10.16. 17:04

„Mocsári parasztok” Kisarnál? Úszóhártyás humanoidokkal találkozott a Tiszánál, le is festette az egyiküket

A szabolcsi emberek fantáziája végtelen, sűrű és árnyakkal teli, akár a baktalórántházi erdő egy hűvös, teliholdas éjszakán!

Forrás: olvasónktól

Idén októberben újfent arra kértük olvasóinkat, hogy lepjenek meg minket néhány kísértetsztorival, elvégre sem a borzongás, sem a nevetés nem tesz rosszat az ember egészségének, ha pedig a kettő kéz a kézben jár, annak immunerősítő hatása akár egy fél pohárka szatmári szilvapálinkával is felér. (Bár túlzásba azért ne essünk.)

De vajon lehet-e überelni a tavalyi szabolcsi fantasy sztorikat? A klasszikus nyírtelki vámpírt, akit csak kaktuszos itallal lehet elkergetni, vagy a sokat emlegetett vásárosnaményi híd alatt garázdálkodó zöld színű ogre nőket? Nos, olvasóink idén is megpróbálják! Elvégre, ahogy a halhatatlan Bob Marley mondta: Minek komolyan venni az életet, ha az élet egy képzelt kaland, amiből sosem kerülünk ki élve?

Ezúttal Kisarból kaptunk egy terjedelmes beszámolót, egy hihetetlen, vérbeli szabolcsi fantasy sztorit, sőt, még egy festményt is!

Még augusztusban történt – írta olvasónk. – A kisari dzsungelgyümölcsös mellé mentünk horgászni. Itt a legfogasabb a süllő, és legnyálkásabb a ponty, a család ezt szereti igazán! Mert ez a láp cseppet sem meddő anya, ontja bőven átkozott gyermekeit. 2012-ben is itt fogtuk ki azt a háromszemű keszeget is, amiből utána – a parton elkészítve – a mocsarat is megkínáltuk, a panírozott fejét belevágtuk a békalencsés szittyóba.

Lassan sötétedett, ezen az augusztusi estén, és a nap utána se volt teljes sötét, majdnem telihold világította meg Tiszát. Ezért lámpát se gyújtottunk, ahogy a bozótba egyre beljebb vágtuk magunkat. Amikor megérkeztünk észre vettük, hogy a helyünket mintha valaki más is használta volna. Letört leveles ágakból alacsony oltárszerűség(?) volt építve a nyiladék sarkába. A zöld leveleken bűzös halfejek, gerincek, csontvázak voltak egymásmellé rendezve. Kissé megborzongtunk tőle, ilyen „terítéket” eddig csak vadászatokon láttunk... Nem is értettük teljesen, a szaga, ez az édeskés hullaszag viszont elviselhetetlen volt, ezért az egészet belegórtuk a Tiszába.

Letáboroztunk, székek, botok ki, és egymás előtt – nem a rémületre, csak – a szúnyogokra hivatkozva tüzet is raktunk a székek közé. Így ültünk órákon keresztül a tájban. A bűz viszont nem akart szűnni, az ártéri mocsár egyébként is büdös, de ez most valami egészen más volt. Olyan volt, mintha a szag belőlünk jönne. A ruhánkból, a hajunkból, a kezünkből, a fülünkből, még a kifújt taknyunknak is oszlásszaga volt. Hal semmi, és egyre jobban feszengtünk is. A hold már a horizont közelében, az idő pedig kettő felé járhatott, amikor Imre azt mondta, hogy ő már nem bírja tovább tartani. Nem értettem, hogy mire gondol. Azt mondja, hogy neki most már mindenképpen el kell mennie, az a szilva idefelé megviselte, mióta megjöttünk, tartogatta. Mondtam, hogy nem kell messzire mennie, ha fél a szagtól, itt is csinálhatja, elfordulok. Megkönnyebbült, viszont, ahogy már teljesen összegörnyedve megpróbált felállni az összecsukható székéből, megbillent és a székkel együtt beleborult a lobogó tűzbe. Erre két újabb szag jelent meg a levegőben: a szék, ez az összecsukható karos műanyag trón nagy lángokkal és savanyú füsttel égni kezdett Imre körül, aki – miközben még mindig hanyatesve a székben ült – elengedhette magát. A füst marta a torkomat, csípte a szememet, alig kaptam levegőt – de amilyen gyorsan csak tudtam, segítségére siettem az égő trónon ülő, kiabáló Imrének. Szerencsére az ijedtségen és egy kiégett nadrágon kívül más baja nem akadt, viszont ekkor történt meg, ami. Mintha a szagok fura keveréke idézte volna meg, meghallottuk a hangját. Sáska vagy kabóca zizegéséhez volt hasonló, csak sokkal hangosabb.

A mocsár felől jött, azonnal odafordultunk.

A fehér test megfontoltan lépdelt, fejét, mintha szimatolna magasan az égbe emelte. Közben pedig folyamatosan zizegett, egyre hangosabban. Ekkor értettük meg, a társait hívja! Ekkor már a Tisza túlpartjáról is hallottuk a zizegést és csobbanásokat is. Fehér testük világított a maradék holdfényben. A tiszabecsi ukrán határőrök ügyességével rohantak le szemben a partra, és vetették magukat a vízbe. A földöntúli rettegés, ami eddig letaglózott minket, most végre engedett, a maradék széket is a tűzbe borítva, mindent hátrahagyva menekülni kezdtünk. Kifelé a bozóton, a láptól minél messzebb Kisar irányában egészen addig, amíg a láp bűzét a csatorna ismerős szaga, a cirregést pedig az otthonosan ciripelő tücskök hangja váltotta fel.

Csak a szégyen maradt velünk, hogy nem hittünk Margit néninek, amikor a lápi napszámosokról, a mocsári parasztokról mesélt nekünk gyerekként. Most már értem, hogy amíg élt, miért mondogatta mindig azt a romlott szólásmondást, hogy: Dózsát megégethettétek, a mocsári parasztok azonban nem fognak tüzet. Egyet viszont nagyon sajnálok, hogy a félelemtől eszembe se jutott, hogy lefényképezzem ezeket az úszóhártyás humanoidokat.

Helyette viszont lefestettem, hogy mindenki láthassa, milyenek voltak a láp mérgező gyermekei.

Fotó: olvasónktól

[gravityform id="9" title="true" description="true"]

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában