Rémsztori a Tisza-partról: Ahová csak nézett, ott volt ő... A mosolygó, öreg néni...

Idén októberben újfent arra kértük olvasóinkat, hogy lepjenek meg minket néhány kísértetsztorival, elvégre sem a borzongás, sem a nevetés nem tesz rosszat az ember egészségének, ha pedig a kettő kéz a kézben jár, annak immunerősítő hatása akár egy fél pohárka szatmári szilvapálinkával is felér. (Bár túlzásba azért ne essünk.)

De vajon lehet-e überelni a tavalyi szabolcsi fantasy sztorikat? A klasszikus nyírtelki vámpírt, akit csak kaktuszos itallal lehet elkergetni, vagy a sokat emlegetett vásárosnaményi híd alatt garázdálkodó zöld színű ogre nőket? Nos, olvasóink idén is megpróbálják! Elvégre, ahogy a halhatatlan Bob Marley mondta: Minek komolyan venni az életet, ha az élet egy képzelt kaland, amiből sosem kerülünk ki élve?

Olvasónk ezúttal egy olyan rémnovellát küldött, ami már-már Stephen King-i horror magaslatokba repíti az olvasót:

Néhány éve történt, hogy egy forró péntek délután kerékpárral tekertem jándi Tisza part felé, hogy csatlakozzak a már ott sátorozó családomhoz – írja olvasónk. – Az ugornyai körforgalomnál lévő kis boltnál megálltam, hogy egy hideg Borsodival frissítsem fel magam. Már késő délutánra járt az idő, minden izzott a forróságtól. A sörömet kortyolgatva sétáltam a biciklimet tolva vissza a gátra. Akkor egy autó haladt el mellettem az úton, a hátsó ülésről egy kedves arcú néni mosolygott ki rám. Visszamosolyogtam, majd a gáton megindultam Jánd felé. Pár száz méter múlva látom, hogy egy néni jön velem szembe, kerékpárját tolva. Megkért, hogy segítsek neki, mert leesett a lánc a kerékpárjáról. Nagyon ismerős volt az arca, mintha az autós hölgy hasonmása lett volna. Szerelés közben láttam, hogy vizes és sáros a cipője, világos nadrágjának alja. Jobban megfigyelve a kezét, az is iszapos, vizes volt. Megköszönte a segítséget, és elköszöntünk.

Másnap hajnalban keltem, kimásztam a sátorból, hogy megmártózzak a hűs Tiszában. Mindenki aludt még a parton. Viszont nem én voltam az első, aki lent járt, mert friss lábnyomok vezettek a víz felé. De csak befelé. Kicsit bámészkodtam, majd bementem a vízbe. Egyszar csak fura érzés vett rajtam erőt és egy pillanat múlva éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. Biztos csak egy hal, gondoltam, de azért inkább kijöttem a vízből. Akkor vettem észre, hogy a másik parton valaki kimászik a vízből, eltűnik a fák között. Biztos csak a szemem káprázott, nyugtattam magam, de biztos voltam benne, hogy láttam egy fehér nadrágos embert a túlparton. Még mindig egyedül voltam a parton, így hát nem tudtam senkinek megmutatni mit láttam.

A nappal csendesen telt, rengetegen fürdőztek aznap a folyóban. Mire beesteledett, már majdnem elfelejtettem az egészet. Éjjel viszont kiabálásra ébredtünk, a parton néhány horgász és egy kutya veszettül szaladgált, láttak egy fehér foltot a parton, majd eltűnni a vízben. Hosszasan vizsgáltuk a vizet lámpákkal, de nem láttunk semmit. Csak a nedves homokban a víz felé tartó lábnyomok bizonyították, hogy valaki bement a folyóba. Teltek az órák, szép lassan megnyugodott minden. Néha egy-egy csobbanás jött a víz felől. Csak a harcsa forog, bölcselkedtek a horgászok.

Reggelre minden olyan távolinak tűnt, jobb lesz elfelejteni az egészet, gondoltam. Úgy sem hinne nekem senki, ha elmondanám valakinek. Tábort bontottunk, a család elindult hazafelé kocsival, én kis idő múlva követtem őket kerékpárral. Tekerés közben hétvége járt az eszembe, és próbáltam meggyőzni magam, hogy csak a fáradt elmém szórakozik velem, semmi racionális magyarázat nincs a történésekre. Épp az ilki erdőn haladtam keresztül, mikor mellém ért egy kocsi. Lassított, nem előzött meg, lépésben jött mellettem. A hátsó ajtó küszöbén sáros víz csordogált kifelé, és fehér ruhafoszlány lógott ki az úttestre. Rémülten felpillantottam, és a hátsó ülésről egy kedves idős néni mosolygott rám, integetett vizes, iszapos kezével.

[gravityform id="9" title="true" description="true"]