Nekem ő a szívem csücske

A mi Benedekünk tíz beültetés után érkezett meg erre a világra. Nagyon vártuk, hiszen nekünk ő lett az egyetlen unokánk. Édesanyja 41, édesapja 48 éves volt, amikor született, én 71 évesen lettem nagyi (Mama, „Mari mama”). Már 11 éve voltam nyugdíjas tanítónő, s az a gondolat, hogy nekünk nem lehet kisbabánk, megőrjített. Mindig 1–2. osztályos gyerekeket tanítottam. Hat évig vidéken, majd visszakerültem Nyíregyházára. Nekem az iskola lett a második otthonom, a szó szoros értelmében: reggel 7 órakor érkeztem az intézménybe és este hétkor indultam haza. A lányom igyekezett több diplomát szerezni, hogy ezzel is elterelje a figyelmét az akkori fájdalmáról. Ma már 73. évemet betöltöttem, de még mindig a tanítványaimról álmodok, akik közül igen sokan „nagy emberek” lettek. Van közöttük ügyes vállalkozó és fizikai munkás egyaránt – utóbbiak legalább annyit érnek, mint a felsőbb iskolát végzettek. A családunk most boldog. Benedek édesapja a gyermekét „kisfiamnak” vagy „kisgyereknek” szólítja, a lányom „babucikázza”. Nekem a szívem csücske. Sajnos ebben a nehéz időszakban nem találkozhatunk velük személyesen, de a modern technika sokat segít. A picur már bölcsis, megbízható, magabiztos, jószívű, s szereti a „fizikai munkát”. Íme egy boldog nagymama életének egyik legboldogabb szakasza.

(Név, cím a szerkesztőségben)