Nem elég a recept, a szív is kell hozzá

Első hallásra talán úgy tűnhet, hogy nagyon távol áll egymástól az anyanyelvápolás és a népi gasztronómia, de az alábbiakban kiderül, hogy e két terület összekapcsolása ízes végeredménnyel ajándékozza meg az olvasókat.

– Az Anyanyelvápolók Szövetsége ebben az évben immár huszadik alkalommal hirdette meg a kulturális kormányzattal közös anyanyelvi pályázatát, az idei kiírás középpontjában a népi ételreceptek álltak – mondta lapunknak dr. Minya Károly nyelvész, főiskolai tanár, a bírálóbizottság egyik tagja – a másik két bíráló Balázs Géza és Barta Éva voltak –, és hozzátette: korábban a témák között szerepeltek rímes nyelvi játékok, hobbinyelvek, nyelvi esszék, nyelvi anekdoták és élő tájnyelvek is, ezúttal pedig a napjainkban nagyon népszerű gasztronómia témakörében várták a pályázatokat.

Újdonságok tárháza

– A kiírásban népi, helyi (paraszt)ételek és italok néprajzi-nyelvjárási leírása szerepelt. Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy az ételreceptek gyűjtésekor különösen nagy hangsúlyt kell fektetni a sajátos nyelvi leírásra: az ételek, illetve a hozzávalók megnevezésére és az elkészítés különböző módozataira. Ugyan nem volt követelmény a tudományos nyelvjárási lejegyzés, de azt kértük, hogy a pályázók törekedjenek az élőszavas jellemzők vissza­adására, és be lehetett küldeni nyelvi érdekességeket tartalmazó, nem nyelvjárásban elmondott vagy leírt recepteket, így irodalmi recepteket is. A napokban megjelent válogatás a pályázatra beérkezett pályaművek közül huszonnégyet tartalmaz: az első részben leírások, a második részben változatos stílusú receptek kaptak helyet, külön a levesek, az előételek, saláták, innivalók, tésztaételek, édes és kelt tészták, egytálételek, főzelékfélék, húsételek, végül a sütemények, torták, vegyes édességek. A pályamunkák mindegyike tartalmazott néprajzi, valamint nyelvi-nyelvjárási szempontból értékes, egyes esetekben újdonságértékű anyagot.

Népszerűek a népi ételek

– A pályázatokból kiderült, hogy milyen nagy az érdeklődés a hagyományos magyar ételek iránt, s hogy ezek milyen változatosak, s hogy milyen gazdag a nyelvi-nyelvjárási terminológiájuk. Volt olyan pályázó, aki 80 oldalas verset írt a népi ételekről, a győztes pályázó személye pedig egyértelmű volt: Váradi Andrásné munkáját egyöntetűen a legjobbnak ítéltük – mesélte dr. Minya Károly, aki azt is elmondta, számos olyan elnevezéssel találkozott, amit korábban még soha nem hallott.

– Ilyen volt például a dúc, amiről kiderült, hogy egy kelt tésztából sütött fonott kalács, ami azért kapta ezt a nevet, mert a közepe kiemelkedik. A göcsöriről megtudhattuk, hogy egy krumplis-tésztás étel, a verőcés pedig lehet perec vagy kalács is: maga a verőce vékony lécekből készített kis ajtó, ezek az ételek pedig vékony, sodort tésztaszálakból állnak. Korábban nem hallottam a gölődinről sem: ez egy krumplis tésztából készített gombóc, amit levesbe tettek, de érdekesnek tűnt a kocsonyazsíros pogácsa és a jézusgóráló is – ez utóbbi elnevezés a lekváros gombócot takarja – mondta dr. Minya Károly.

A régi ízeket keresi

– A jó étel készítésének ugyanaz a titka, mint a jó életnek, nem elég hozzá a recept, hanem jó szív is kell hozzá – ezzel a Szakál László-idézettel indul Váradi Andrásné győztes pályamunkája.

A hölgy az összegzésben azt írta, boldog élete eltelt 70 éve alatt sok-sok finomságot evett és maga is készített, de a gyermekkorban megszeretett ételek ízét még ma is a szájában érzi. S mikor egy-egy ilyen régi, családjukban kedvelt ételt készít, az akkori ízeket, illatokat keresi. Az a mérce, az mutatja, sikerült-e úgy vagy ahhoz hasonlóan elkészíteni az ennivalót, s közben eszébe jutnak azok a derűs, vidám, olykor szomorkás emlékek, amelyek akkor történtek, amikor még együtt voltak – az azóta már égieknek sütő-főző – szüleivel, nagyszüleivel, rokonaival.

SZA

Gölődinleves

Ezt a mesésen hangzó nevű levest nagyanyám sokszor megfőzte. A gölődin nem más, mint krumplis tésztából készített gombóc. A gölődinleves tulajdonképpen olyan zöldségleves, amelyben krumplis gombócok vannak. Gyorsan elkészíthető, laktató leves. Nagyanyám a konyhakertben frissen felszedett sárgarépát, petrezselymet, krumplit, vereshagymát megtisztította, feldarabolta, tyúktojásnyi zsírban megpárolta. Fél evőkanál őrölt pirospaprikával megszórta, és vízzel feleresztette. Ekkor tett bele – nyáron: paradicsomot, paprikát, petrezselyemzöldet – sót, borsot. Míg főtt a leves, addig sós vízben 2-3 szem krumplit megfőzött. A megfőtt krumplit krumplinyomón áttörte, hozzáadott 1 tojássárgáját, és annyi lisztet tett bele, „amennyit felvett”, vagyis sem túl lágy, sem túl kemény tésztát gyúrt, amiből diónyi „gömböket”, gombócokat formázott. Az addigra felforrt, megfőtt levesbe belerakta. Akkor készült el a leves, mikor a kis gombócok feljöttek a leves tetejére. (Váradi Andrásné receptje)