Az évszázadokon átívelő leleszi híd

A kőkorlátok közötti szélessége öt méter. Alatta régen a Ticce patak vize hullámzott, nem is olyan régen pedig csalántenger, mert a folyócska már kiszáradt, a sűrű átjárhatatlan növényzetet meg lekaszálták. A Szent Gotthárd híd négy gótikus íve és a szép formájú hídtest teljes pompájában tárja magát a hét ágra sütő júliusi nap és a nyárfák árnyékában sziesztázó utas – egyelőre én, egymagam – elé.

Kultúrtörténeti emlék

Lelesz, a középkorban hiteles helyként számontartott premontrei kolostorával, már csak karnyújtásnyira, a közlekedési tábla szerint egy kilométerre van innen. A nevezetes hely – talán a koronavírus-járvány okán – zárt kapuval fogadott, így aztán visszatértem a Nagykaposra vezető főút elágazásához megnézni ezt a teljes szépségében és épségében megmaradt kultúrtörténeti emléket.

Alapos, részletes, igényesen kivitelezett tájékoztató táblán olvashatók a legfontosabb tudnivalók nem csak a „műtárgy” műszaki adatairól és több mint hétszáz éves történetéről. Mellettük a laikus számára is könnyen értelmezhető térkép mutatja meg a vidék bámulatosan változatos és sokrétű vízrajzát. Rajtakapom magam, hogy az ujjammal próbálom követni: melyik kanyargó holtág tartozhat a Tiszához, a Bodroghoz, a Latorcához, a Laborchoz. Remélem, nem hagytam ki semmit. Árvízkor egyszerűbb a helyzet, mert egyben úszik az egész, mint az alsó Bodrogköz. Tokaj hegyéről, a Kopasz tetejéről csak egy nagy vizet látunk olyankor. Bal oldalon a Bodrog, jobb oldalon a Tisza határolja.

Hessegetem magamról a szúnyogokat, és azt fontolgatom, induljak-e a tűző napra, a híd körüli tarlóra fényképeket készíteni, de egy kis halasztást szenved a dolog. Hófehér Tesla érkezik. Hangtalanul, hiszen villany hajtja, csak a parkoló kavicsai ropognak a kerekei alatt. A XXI. század járműve, a XIV. század építészeti alkotása. Vajon hol tartanak majd a közlekedés eszközei hétszáz év múlva? A Szent Gotthárd híd alighanem itt lesz még akkor is.

Tévés forgatócsoport érkezett. Hárman vannak.

– Ildikó azt mondta, nyírfákat találunk itt – fordul hozzám a riporter.

– Ez inkább nyár – csillogtatom meg hajdan megszerzett rendszertani tudományomat. – A magas jegenye, a terebélyes rezgő.

– Igen – néz fel a hidat körül­ölelő erdők fáinak csúcsára. – A nyírfának ráadásul fehér a törzse.

– És gyógyszer készül a héjából – fűzöm hozzá.

A széna kellemes illata

Az operatőr összerakta a kameráját, állványát, Ildikó egy terebélyes jegyzetblokkal a kezében megbeszélte velük a rövidke jelenetet, ami valóban csak egy-két mondat volt. A fiatalember futva távozott a képből.

– Egy bodrogközi körképet készítünk – avat be az aktuális munkájukba. – Nagykaposról jövünk, és már megyünk tovább. Dolgozunk a magyarországi köztévének is. Én egyébként a Kassai Thália Színház társulatának tagja vagyok. Nádasdi Péternek hívnak – mutatkozik be, és már suhannak is tova.

A röpke közjáték után ismét egyedül. Elindulok, felfedezem magamnak az egykori Ticce átjáróját. Előbb távolabbról keresek megfelelő szöget a fényképezéshez. Még itt szárad apró boglyákban a lekaszált zöld, kellemes illattal fogad a szénája. Az építmény négy „lyukának” eltérő méretei eleinte megmagyarázhatatlannak tűnnek, de aztán megvilágosodok. Alacsony vízállásnál elegendő a két kisebb áteresztőképessége, ha jön az ár, akkor szükség van a tágabb ívekre.

Próbáltam később utánanézni a weben, helytálló-e a következtetésem, ám nem találtam rá utalást. Ha pedig már keresgéltem, legalább megtudtam, hogy a nagyrészt lapos formájú kövek ugyanúgy egy közeli vulkáni hegy bányájából származnak, mint a nem messze található Kisgéres messze földön híres pincesorának építőanyaga.

Sem a parkolóban, sem itt a híd tövében, mi több, még a boltívek alatt sem találtam szemetet, rendetlenségre, igénytelenségre utaló jeleket. Nem mintha hiányozna, azonban enyhén szólva szokatlan. Mondom ezt azért, mert műkedvelő rendszertan „tudósból” most megpróbálom előhozni magamból az építészet remekeit kedvelő kritikust. Az ilyesfajta konstrukciókhoz közel hajolva ugyanúgy a történelmet, az eltelt évszázadokat, a megállt időt, az egyszerűség időtállóságát látja az ember, mint amikor római vízvezetéket, primitív afrikai átkelőket vagy egyiptomi piramisokat lát.

Ugyanezt látta Petőfi, mert azt olvastam valahol, hogy itt ment át, amikor a leleszi prépostságba tartott. Ugyanebben az állapotában. És megfoghatta azt a követ, amit most én. Talán nem volt ennyire forró. A gyalogtúrákat kedvelő költőnk ittjártának tényében nincs okunk kételkedni. A néphagyomány századok elteltével további történetekkel színezheti az emlékeket. Például azzal, hogy Árpád apánk itt kelt volna át honfoglalásunk idején. Olyan mendemonda az is, mint az Ecsedi-láphoz vezető Rákóczi-alagutaké. Itt volt-e már ezredéve is ez híd? Vagy ugyanitt volt valamiféle elődje? Egy biztos, valahol át kellett kelniük eleinknek.

Napsütéses elmélkedéseim után már-már jólesne ismét a nyárfák árnyéka, csak hát a szúnyogok... Még egy pillantás a hídra. Vándorszínész költőnket odaképzelem, az igazi, a történelmi nevet viselő utód egy órája még ott mosolygott a kamerába.

Borítókép: A Ticce medrében ma már ritkán van víz | Fotó: Ésik Sándor archívuma