A „tilosban” falatozott a bika

Egy kívülálló a gazdag terítékeket bemutató fényképek alapján könnyen azt gondolhatja, hogy nincs is más dolguk a vadásztársaságoknak, mint az állatok elejtése. Ez azonban egyáltalán nem így van, egy színházi szólással élve a kulisszák mögött számos problémával kell megbirkózniuk a vadászoknak.

Nagy gond a vadkár

Az egyik ilyen nagy kihívás volt, hogy a koronavírus-járvány miatt nem jöhettek az elmúlt esztendőben hazánkba jól fizető külföldi vadászok, így a szerényebb anyagi lehetőséggel rendel­kező magyar nimródok hozták terítékre az előírt darabszámú őzbakokat és szarvasbikákat.

Ugyancsak gondot jelentett a vadásztársaságoknak az őszi időszakban a mezőgazdasági vadkár megakadályozása, visszaszorítása.

Az elmúlt év végén, illetve még napjainkban is az hátráltatja a vad­disznók és a prémes ragadozók gyérítését, hogy az egészségügyi veszélyhelyzet miatt este 8 órára már mindenkinek otthon kell lennie, pedig bizony sok vadász még tovább is maradna fenn a magaslesen.

Mostani írásunk főszereplője Darvai János, a Nyírmihálydi Vadásztársaság vadászmestere, aki még októberben a mezőgazdasági vadkárral kapcsolatban járta a határt, mérte fel az okozott károkat, amikor összetalálkozott egy gímbikával, ami éppen egy gazda földjén, vagyis „tilosban” lakmározott jóízűen, semmitől sem zavartatva.

Nincs szabad sáv, folyosó

– A vadkárt mértük fel október elején a nyírmihálydi határban az egyik kukoricaföldön társaságunk hivatásos vadászával, Nagy Rolanddal. A még lábon álló kukoricát gímszarvasok dézsmálták meg, mert a dámszarvasok abban az időszakban már behúzódtak a közeli ­Gúthi-erdőbe, ott van ugyanis a tradicionális barcogóhelyük – elevenítette fel lapunk kérésére az eseményeket Darvai János.

– Másnap megint kimentünk a kérdéses területre, ahol éppen tetten értük az egyik tolvajt, ugyanis megláttunk egy gímszarvasbikát, amint dézsmálta a kukoricát. Nem vett észre bennünket, nyugodtan falatozott tovább. Mikor kifordult a kukoricaszárak közül, szembenézett velünk, majd elindult oldalra, s akkor terítékre hoztam ezt a selejt bikát, ugyanis az agancsának szárai eltérően fejlődtek.

– Mi, vadászok, szeretnénk eredményesebben, hatékonyabban védekezni a mezőgazdasági vadkár ellen, azonban nagy problémánk, hogy a gazdák nem akarnak együttműködni velünk. Hiába kérjük őket, hogy a földjük szélén hagyjanak szabadon egy sávot, ahol felállíthatjuk a magaslest, legyen egy olyan folyosó, ahol jól megfigyelhető az állatok mozgása, azonban ők bevetnek minden talpalatnyi szabad területet, nem engednek bennünket a földjükre. Ugyanakkor elvárják tőlünk, hogy segítsünk a védekezésben, hogy sikeresen lépjünk fel a vadak ellen, de ha nem partnerek, ebben a helyzetben tehetetlenek vagyunk.

Darvai János beszámolt arról is lapunknak, hogy az őszi időszakban több értékes trófeájú dámbikát is sikerült elejteniük a Nyírmihálydi Vadásztársaság tagjainak a saját vadászterületükön: Koda János egy 4 kilogrammos trófeával rendelkező bikát hozott terítékre, és Szabó János trófeája is közel volt a 4 kilogrammhoz.