A tavasz hírnökei

Számtalan közös vonásunk egyike lehet, hogy szívderűvel várjuk a tavaszt. Mindenki a maga módján lesi-keresi annak első hírnökeit: ki az első virágok színvilágában, a rügyek pattanó dagadásában, a vetkőztető napsugarak égi őrjáratában, ki a jégfogságból szabaduló patakocskák cseppjeinek csörgedezéséből érzi a reinkarnálódó természet jót, szépet, nemeset ígérő jöttét.

A hűség példaképei

Bár osztozom mindenki ilye­tén örömében, számomra a tavasz kezdetét Tóbiás, a fekete gólya hazatérése jelenti. Azé a madáré, amelyik immáron hosszú évek óta minden primaverakor megtér gemenci fészkére, hazajön hosszú, fárasztó, életveszélyes afrikai tartózkodását követően, és sok ezer kilométer repülés után hangos kelepeléssel üdvözli otthonát, faluját, országát – minket. Azonnal megkezdi megtépázott fészkük javítását, várva Sára, életre választott párja érkezését, akivel örök hűségük zálogaként számos fiókával gyarapították családjukat, az őket számon tartókat.

Én Tóbiásban és párjában nemcsak az éledező természet hírnökeit, az újjászületés reményét, az öröm forrását látom, sokkal, de sokkal többet: ők a hűség példaképei, akik ha évente el is hagyják hazájukat, visszatérnek, hazatérnek annak ellenére, hogy ki vannak téve csábításoknak, az időjárás szeszélyeinek, a hevítő napsugaraknak, a tengerek hullámainak, a kórokozóknak, a vadászok gyilkos nyílvesszőinek, miközben átrepülnek a fél világon. Aminő hűségesek hazájukhoz, olyanok egymáshoz is.

A megfigyelések bizonyítják, Tóbiás nem vadászik addig, míg meg nem érkezik Sára. Akkor véget nem érő kelepeléssel tudatja mindenkivel örömét. Pacsirtadal című versében így fogalmaz Tompa Mihály: „Ébredj fel, ébredj álmaidból, / Földnek határa, völgy, halom! / A költő dalt az elközelgő / Tavasz nevében hallatom. / Zöldűljetek ...! a gólya, fecske / Elérkezik s meglátogat; / Fogadjátok nyájas mosollyal / Az elfáradt vándorokat!”

Emeljük poharainkat a hazatérő, tavaszt hirdető legmagyarabb madarakra, a gólyákra és egymásra!