Költészetnap előtt Kölcseyvel

A megyeháza bejáratánál 2008 óta áll a reformkor nagy költőjének, a hamvaiban a szatmárcsekei kopjafás temetőben nyugvó Kölcsey Ferencnek a szobra. Az arra sétálónak az az érzése támad, mintha merengene valamin Szatmár egykori, országgyűlési képviselőségig jutott s onnan csekei birtokára visszavonult, a Himnusz megírásával halhatatlan vált költője. Egy idő után az embert furdalni kezdi a kíváncsiság: vajon min is tűnődhet a Hősök tere felé fordulva?

A mának is szólnak

Talán az unokaöcshöz, Kölcsey Kálmánhoz írt szellemi végrendeletében, a Parainesisben megfogalmazott intelmeit idézné most fel. Az emberiséget kemény próbatételeknek alávető, időnként sarkaiból kifordulni látszó világunkban nekünk, mai magyaroknak is tartogat megfontolni való gondolatokat a közel két évszázados, a prózát szinte költészeti ­magasságokba emelő irodalmi mű.

Érdemes felidézni a sok közül néhányat e mának is szóló Kölcsey-üzenetekből:

„Korunk sok ismeretet kíván, s ez jó oldalai közé tartozik; de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel elégedjünk meg; s e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán legrosszabb. Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni, vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik. Hogy a dologhoz értők előtt méltólag felléphess, hogy ismereteid mind magadra, mind másokra jóltevőleg hassanak: hosszú, fáradalmas munkára kell elszánva lenned. Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette nehéz. Sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás, s fogyhatlan béketűrés és állandóság az, ami itt megkívántatik.

Soha ne feledd!

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, [...] de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.

E szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”