Interjú: Baráth Barnával

2021.06.30. 17:30

Az irodának fordított hátat a természetért

Sok ember úgy éli le az életét, hogy nem ismeri meg a növények és az állatok csodálatos élővilágát.

M. Magyar László

Ha igaz a mondás, hogy hétévente érdemes állást változtatni, akkor legalább hat munkahelye lett volna Baráth Barnának az elmúlt negyvenkét esztendőben, azonban hűségesen csak egy munkáltatóhoz ragaszkodott: a kömörői Petőfi Vadásztársaságnál volt mindvégig hivatásos vadász. Amint meglesz az utódja, pihenéssel folytatja a nyugdíjas éveket. Az életéről, a munkájáról faggattuk a most 69 éves szakembert.

Sok diák az általános iskolát követően az érdeklődésének megfelelő irányban tanul tovább. Az ön esetében azonban ez másként történt, huszonhét évesen lett hivatásos vadász. Nagy kerülő utat tett meg, mire végül az álma megvalósult.

Így igaz, pedig a természet és a vadászat iránti szeretet már fiatalon megfertőzött. Szatmárcsekén nőttem fel, s a falusi gyermekek játékai abban az időben szinte kizárólag csak a természethez kötődtek, gondolok a horgászatra, a kutyafuttatásra, a vadak és a madarak megfigyelésére. A verébtől a szarvasbikáig minden állat ott élt a közelemben, a környezetemben. A szomszédban lakott egy hivatásos vadász, Komár Endre, akinek két fia volt, de a vadászat egyiküket sem érdekelte. A fiai helyett én jártam a vadászatokra Endre bácsival, aki végül később a kollégám is lett. Igaz, nem is nagyon kellett hívnia, mindig szívesen mentem vele, sokszor már le kellett hogy rázzon, mert szinte minden időmet mellette szerettem volna eltölteni a határban és az erdőben. A nyolcadik osztály után – 1966-ban – a gépészszakmát választottam, utána gépésztechnikus lettem, tíz évig vezető beosztásban dolgoztam. Olyan pozícióban voltam akkoriban, hogy sokat tudtam segíteni a kömörői vadásztársaság vezetőinek – például vadászházuk építésekor – abban a tudatban, hogy felvesznek majd tagnak a vadásztársaságba, de ez a vágyam mégsem következett be. Bár túlzásnak tűnhet, de mégis igaz: abban az időben könnyebb volt bekerülni az egyetemre, mint egy vadásztársaságba, annyira zárt közösség volt. Egy este összefutottam az intézőbizottság tagjaival. Arról beszélgettek, kellene egy vadőr. Megkérdeztem az elnöktől, vajon én megfelelnék-e hivatásos vadásznak. Ismert mindenki, hiszen minden vadászaton ott voltam. Mondta az elnök, hogy lehet belőlem hivatásos vadász, de akkor a félcipőt le kell vennem, mert ez bizony gumicsizmás állás. Megegyeztünk abban, hogy mivel akkor már családos ember voltam, meg kell beszélnem a feleségemmel. A hitvesem rábólintott az elképzelésre, mert tudta, nagy szenvedélyem a természet és a vadászat. Felvettek alkalmazottnak azzal a feltétellel, hogy a saját költségemen megszerzem a szakmai képesítést. Munka mellett egy évig jártam Gyöngyösre a főiskolára nagyvadgazdálkodási szaktanfolyamra, majd Csongrádon megszereztem a szakmunkás-képesítést. Az évek során még számos szaktanfolyamon részt vettem, valamint rendészeti szakvizsgát is tettem.

Óhatatlanul is felvetődik a kérdés: Vajon megérte váltani huszonévesen? Később nem bánta meg a döntését?

Természetesen megérte, s ezt az élet is bizonyítja. Nézzen rám! Itt ülök szellemileg jó frissességben, fizikailag jó kondícióban, a szenvedélyemnek éltem eddig, s remélem, még sokáig fogok is. S ezt bizony nem sok ember mondhatja el magáról.

Később aztán csak felvették a kömörői vadásztársaság tagjainak sorába...

Valóban így történt. Kezdetben vadőrként dolgoztam, aztán az évek múlásával a megbecsülés jeleként felvettek a kömörői Petőfi Vadásztársaságba, vagyis alkalmazott és tulajdonos is lettem akkor egy személyben. Három cikluson keresztül a civil szervezet vadászmesteri tisztségét is betöltöttem. Elrepültek az évek, elértem a nyugdíjkorhatárt, de a vezetőség hallani sem akart arról, hogy ilyen jó fizikai állapotban nyugdíjba menjek, kérték, folytassam tovább munkámat. Mivel jól tudtam, hogy úgysem tudnék otthon ülni, maradtam, s dolgoztam még nyolc évet nyugdíjasként. Úgy érzem, most már elég volt a munkából, a felelősségből, egyszerű sportvadászként szeretném élni tovább az életet, s már csak addig dolgozom, amíg a vezetőség meg nem találja az utódomat.

Sokan irigylik a hivatásos vadászt, hogy a maga ura, magának osztja be a munkáját és az idejét. Tulajdonképpen hogyan telik el a hivatásos vadász egy napja?

A hivatásos vadász napja nagyon hosszú, nem lehet órákban meghatározni, hogy mettől meddig tart. Mindig azt szoktam mondani fiataloknak és a közgyűléseken, hogy a hivatásos vadász másnapi munkáját mindig az előző nap határozza meg. Megyek a területen, s látom, hogy itt egy ragadozó járt, amott meg emberek mesterkedtek valamiben. A következő napi munkámat mindezek függvényében tervezem meg. A telefon éjjel is ott van mellettem, mert bármikor jöhet a hívás, hogy valami baj történt, esetleg vadat gázolt el egy autó. Olyankor nincs mese, menni kell, nem hivatkozhatom arra, hogy ünnep vagy munkaszüneti nap van. Sajnos, a területünkön gyakori a vadbaleset, nagy forgalmú utakról van szó, hadd említsem meg a Fehérgyarmat–Tiszabecs és a Fehérgyarmat–Szatmárcseke közötti utakat. A közel 10 ezer hektáros területünk 60 százaléka erdő vagy erdősített táj. A határt folyók szabdalják, s az ilyen körzet kedvenc élőhelye a vadnak. Ha nincs víz, a vad elhúzódik onnan, és új területeket keres, de mint említettem, nálunk ilyen gond nincs. Az utóbbi időben megjelent a gímszarvas, mind a tarvad, mind a bika. Az első bikát is én hoztam terítékre a vadászterületünkön még 1996-ban. A vadásztársaság tagjai nem hitték el nekem, hogy nálunk is megtelepedett a gím, csak miután elejtettem, akkor hitték el. Így voltak az aranysakállal is. Szatmár első aranysakálja is az én nevemhez fűződik, úgy tizenöt éve hoztam terítékre. A nyomai alapján mindig mondtam a tagoknak, higgyétek el, hogy van itt aranysakál, csak mivel rejtett életet él, nagyon nehéz a vadászata.

Vajon a család megszokta, vagy egyáltalán meg lehet-e szokni, hogy a családfő számára nincs ünnepnap, nincs vasárnap?

Megszokta a család, mindenben támogatott, mert tudta, nagyon szeretem a munkámat. Amikor vendégeim látják a lakásomban a munkásságomért kapott Magyar Vadászatért érdemérmet és a Nimród-érmet, mindig megjegyzem, hogy az érmek fele a feleségemé, mert nélküle mindezt a munkakört nem tudtam volna maradéktalanul ellátni. Három gyermekem van, egy fiú és két lány. A fiam horgászni szeret, a vadászat nem érdekli. A kisebbik lányom Debrecenben dolgozik, a nagyobbik pedig Penyigén él a családjával. A férje, Gyújtó Attila szintén vadász, ő lett az utódom a vadásztársaságnál a vadászmesteri tisztségben. Van egy kislányuk és egy kisfiuk. Az unokám, Lehel mintha beleszületett volna a vadászatba. Sokat van velem, alig várja, hogy menjünk barangolni. Most még csak négyéves, de jövőre már komolyabban bedobom a „mély vízbe”. Az erdőben, az Öreg-Túr partján van egy vadászkalyibám, s mondogatom neki, mint egykoron Matula bácsi Tutajosnak, úgy mutatom meg neki én is a természet rejtett kincseit, titkait. Most nagyon úgy tűnik, ő lesz az, aki folytatja a családban a vadászhagyományokat az apját és a nagyapját követve.

Még kimondani is sok: negyvenkét év egy munkahelyen, negyvenkét év a vadgazdálkodásban. Lehet-e különbséget tenni a régi és a mostani vadgazdálkodás között?

Amikor kezdtem a szakmát 1979-ben, még a szocializmus idejét éltük Magyarországon. A téeszek világában nem volt fontos, hogy mennyi kárt okoz a vad, mit csinál a vadgazda a földön, mentünk árkon-bokron, a vadgazdálkodás volt a szem előtt. A rendszerváltás után nehezen szokták meg a gazdák annak a gondolatát, hogy ők a tulajdonosai egy-egy földterületnek. Most már a vadászati törvényben is rögzítették, hogy a tulajdonosok engedélye szükséges akkor, ha a vadgazda valamilyen létesítményt akar elhelyezni egy-egy gazdálkodó birtokán. Ugyanakkor a földet művelőknek is meg kell érteniük, hogy tenniük kell azért, ha nem akarnak nagy mezőgazdasági kárt a földjükön. A feladatuk, a felelősségük nem csak annyi, hogy elvetik a kukoricát tavasszal, ősszel meg betakarítják. Nehezen látják be: mindnyájunk érdeke, hogy minél kisebb legyen a vadkár.

A vadásztársasághoz közel 10 ezer hektár terület tartozik. Ketten vigyázzák a határt, az erdőt, de még így is nagy részt kell körbejárniuk naponta...

Jármű nélkül nem is sikerülne. Az elmúlt évtizedekben sokat jártam kerékpárral, majd lovas fogattal. Szerettem a fogatot, mert lehetett haladni vele az utakon. A rendszerváltás után azonban a gazdák nem törődtek az utak állapotával, úgy összevágták azokat, hogy gyalog is alig lehet elmenni rajtuk. El is nyűttem aztán néhány Suzuki terepjárót, most meg van egy Yamaha krosszmotorom, ami nem ismer lehetetlent.

Mivel fog foglalkozni „igazi” nyugdíjasként, s hogyan emlékszik vissza erre a negyvenkét esztendőre?

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a nyugdíjas napjaim vadászattal fognak eltelni, járni fogom a természetet. Igaz, most is kint vagyok reggeltől estig az erdőben, ismerek minden állatot, minden bokrot, de akkor már valóban a magam ura leszek. Az irodai munkát éppen azért hagytam abba, mert a természet, a szabad életmód jobban tetszett, mint a kötöttség. A természet szeretete egyébként mindig vonzott, a növények és az állatok különleges világa mindig érdekelt. Például el tudok gyönyörködni egy száraz fában, valamint az azon élő bogarakban. Mikor mindezt elmesélem a gyermekeknek, csak néznek rám nagy, csodálkozó tekintettel. Páratlan élményekben van részem. Ülök a lesen elfelejtve a mindennapi gondokat, s a nagy csendben egyszer csak hallom, valami kocog, valami kopog, s akkor észreveszem, hogy egy tölgyfa törzsén két hatalmas szarvasbogár verekedik, viaskodik egymással. Sok ember leéli az életét úgy, hogy nem ismeri meg a természet csodáját, nem lehet része ilyen pici örömökben sem. Úgy érzem, nagyon szerencsés lehettem, hiszen az elmúlt negyvenkét évben azt csinálhattam, amit nagyon szeretek. Én is elmondhattam, hogy a munkám egyben a hobbim is. Ha újra kezdhetném, megint csak ezt a hivatást választanám.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában