Közelebb van az ég, mint a föld

Madloba – grúz nyelven azt jelenti: köszönöm, és most, néhány ott töltött nap után én sem mondhatok mást. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam azt az erőt, ami ebben a varázslatos kis országban rejlik. Aki nem járt még ott, azt hiszi, hogy a Grúziába utazó a sötét középkorba érkezik, ahol nincsenek utak, szállodák, és ahonnan senki sem tér haza, mert elrabolják, s a Kaukázus egyik csúcsáról a mélybe vetik. Ehhez képest a tőlünk alig háromórányi repülőútra lévő, a miénknél jóval kisebb ország olyan csodákat rejt, amiről mi csak álmodhatunk: az ott élők, ha akarnak, a tengerparton süttetik a hasukat, de ha a hegyekben szeretnének túrázni vagy síelni, akár 5 ezer méter feletti csúcsokat is meghódíthatnak.

Ez a Kaukázus kulcsa, hiszen a szomszédai – oroszok, örmények, azeriek és törökök – nincsenek túl jóban egymással, a grúzok pedig, mivel évezredek óta mást sem tesznek, mint megpróbálják a civakodó feleket kibékíteni, ilyenné váltak: toleránsak, nyugodtak, a helyi idegenvezetőnk, Salome szerint képtelenség velük összeveszni. Legyen szó származásról vagy vallásról, mindenkit elfogadnak – ennek ékes példája, hogy a főváros, Tbiliszi óvárosában alig 500 méteres körön belül találunk ortodox és katolikus templomot, zsinagógát és mecsetet is.

Három generáció él együtt

Ez a nyugalom az egész országra kihat – talán ez is az oka annak, hogy még azok a grúzok is mosolygósak, kedvesek és barátságosak, akik a legszegényebb vidékeken élnek. Az átlagfizetés 800 lari – egy lari 100 forint –, a nyugdíj egységesen 250 lari, arra a kérdésre pedig, hogy hogyan tudnak így megélni, a válasz a nagy család. Általában három generáció él együtt, így mindenki annak segít, aki éppen rászorul.

A grúzok sok nehéz időszakon vannak túl: közel hetven évig éltek a Szovjetunió önálló tagköztársaságaként, 1991 áprilisa óta függetlenek. Eduard Sevardnadze neve sokaknak ismerős: a korábbi szovjet külügyminiszter elnöksége Grúziában egyenlő volt a nyomorral. Nem volt gáz, a kenyérért órákig kellett sorba állni, Salome pedagógus édesanyja például 7 larit keresett havonta. Egymillió ember vándorolt ki – a lakosságszám ma nem éri el a 4 milliót –, köztük az idegenvezetőnk szülei is. A helyzet Szaa­kasvili 2004-es hatalomra kerülésével változott meg: fejlesztette az oktatást, az egészségügyet, kihasználta az ország adottságait. Iparuk nincs, a mezőgazdaságuk viszont messze földön híres, és az utóbbi években nagyon sokat fejlődött a turizmus is. Ezt pedig mi is megtapasztaltuk, így annak, aki még nem tudja, hová utazzon legközelebb, nyugodt szívvel ajánlom Grúziát.

Keressük a szavakat, de nem nagyon találjuk

A legenda szerint a teremtés után Isten szétosztotta a népek között a Földet, a grúzok azonban átmulatták az időt, így csak késve jelentkeztek a jussukért. Mit volt mit tenni, az Úr kénytelen volt a saját magának szánt, gyönyörű földekből adni nekik, így lett Grúzia a hegyek, völgyek, folyók meseszép országa. És ezért van az, hogy az utazó, átkelve a Kaukázuson, csak keresi a szavakat, de nem nagyon találja.

Lélegzetelállító panoráma

Stepantsminda felé tartva kanyarog a buszunk alatt az út, a magas hegyek csúcsait már friss hó borítja. Megállunk Gudauriban, az ország leghíresebb síterepén, ahol a gazdag vendégeket helikopter viszi fel a csúcsra, de bennünket most más vonz: a Grúzia egyik jelképének számító, 2170 méteren fekvő Gergeti Szentháromság-templom. A XIII. századi épület nemcsak azért különleges, mert ennyire magasan van, hanem azért is, mert tiszta időben rálátni az 5047 méter magas Kazbegi hegyre, ahová a legenda szerint Prométheuszt láncolták.

A faluból dzsipekkel megyünk fel a templomhoz, amit napjainkban a grúz ortodox egyház használ. Rengetegen érkeznek ide a világ minden tájáról, hogy megcsodálják az épületeket, és hogy gyönyörködjenek az eléjük táruló lélegzetelállító panorámában. Mi is nagyon sok turistával találkoztunk, az arckifejezések, gesztusok pedig arról árulkodtak, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk: ilyen szépet még soha életünkben nem láttunk.

Múzeum, szülőház s a páncélozott vonat

Aki eljut Grúziába, általában felkeresi Gorit, ami egyetlen dologról ismert: a Sztálin-múzeumról. Itt született ugyanis a diktátor, a település pedig egy egész intézményt szentelt a gyerekkorának, a családjának, a tanulmányainak. Képeket látunk a szüleiről, tanárairól, fotók és okiratok tanúskodnak a kommunista időkről. Jönnek a forradalmi évek, majd a személyi kultusz mementói, például egy hatalmas faliszőnyeg, amit szorgos asszonykezek készítettek.

Láthatjuk az ajándékokat, amiket a hálás országoktól és vezetőktől kapott, és beléphetünk a dolgozószobájába is. A kertben végigmehetünk páncélozott vonatának egyik vagonján, de itt van a szülőháza is. Azokról a milliókról azonban nem esik szó, akik miatta vesztették életüket.

A meleg vizek izgalmas városa

Miközben a grúz belvárosban sétálunk, a modern idők és több ezer éves történelem együttélésének lehetünk tanúi. Ez egy igazi időutazás Európa és Ázsia határmezsgyéjén. Tbiliszi színes, izgalmas, a Mtkvari folyó szeli ketté. A történelme az i. e. 4. évezredig nyúlik vissza, ez a terület volt a Selyemút egyik legfontosabb csomópontja. A város nagyon sokszínű: változatosak a kulturális és építészeti elemek, gyönyörűek a faerkélyek, izgalmasak a törökfürdők.

A sólyom mutatta az utat

A legenda szerint Vakhtang király az V. században egy vadászat alkalmával alapította az egyesített Grúzia későbbi fővárosát. Mikor megtalálta a forrásba fulladt sólymát, rájött, hogy a víz meleg. Azt mondta, alapít egy várost, amelyet Tbiliszinek nevez el, az ugyanis azt jelenti, „a meleg vizek városa”.

A Narikala erődhöz a város fölött átívelő felvonón jutunk fel, ott megnézhetjük a grúz anyácska szobrát, de érdemes az erőd lábánál elterülő botanikus kertben is tenni egy sétát, s nem érdemes kihagyni a bolhapiacot sem: utóbbi valóságos aranybánya, ahol a festmények és kasmír sálak mellett a régi időkre emlékeztető jelvényekből, érmekből, kitűzőkből, pénzérmékből is bevásárolhatunk. Pezsgő az éjszakai élet, de a város tele van múzeumokkal és kitűnő éttermekkel is – megnéztük, kipróbáltuk, és az élményeinkről csak szuperlatívuszokban mesélhetünk.

Nap- és holdimádók lakhelye

Korán érkeztünk meg Kutaisibe, így mielőtt rácsodálkoztunk Uplistsikhe barlanglakásaira, belefért egy kifogástalan reggeli. Egy kedves család udvarán ültünk le a ragyogó napsütésben. Kemencében sült a hacsapuri – a grúz ételekről egy későbbi számunkban beszámolunk –, isteni volt a sajt és a muffinszerű desszerthez mellékelt fügelekvár, a kávé pedig átlendített bennünket a holtponton (éjfélkor indult gép, így alvásról aligha lehetett szó).

Biztonságos menedék

Uplistsikhe őskori kincs: már i. e. 1000-ben is éltek a sziklába vájt „lakásokban”, amelyek elrendezése és kialakítása is arról árulkodik, hogy a lakók nap- és holdimádók voltak. Rituális centrum volt ez a hely, ami fekvése miatt biztonságos menedéknek számított: körülötte magas hegyek, s folyók. A parkolóból rövid gyaloglás és lépcsőzés után értünk fel a barlangokhoz. A legnagyobb a középső rész, amit lépcsők, átjárók, alagutak kötnek össze az alsó és a felső területekkel. Az 1920-as hatalmas földrengésben a város nagy része elpusztult, de ami megmaradt, impozáns és különleges.

A legtöbb barlangnál tábla jelzi, hogy egykor milyen célokat szolgált – volt például színház és gyógyszertár is –, a dombon pedig egy ortodox templom áll. A valamikori város abból a szempontból nem igazán turistabarát, hogy mindenfelé mélyedések és szűk járatok nehezítik az előrejutást, a kis termek, rések, hűs alagutak viszont bájossá teszik az egykori lakásokat, amelyekbe belépve el-elgondolkodunk azon, vajon milyen lehetett itt az élet sok-sok emberöltővel ezelőtt.

Ma is fontos egyházi központ

Mchetát több mint 3 ezer éve alapították, egyike a legősibb folyamatosan lakott településeknek a földön. A fővárostól alig húszpercnyi autóútra fekszik a település, ami az V. századig a Grúz Ibériai Királyság székhelye volt, máig ez a Grúz Ortodox Egyház központja.

Szent Nino keresztje

A híres Dzsvari (Jvari) kolostor a város melletti domb tetején fekszik, ennek megfelelően impozáns látványt nyújt. Két folyó összefolyásánál épült, és arról nevezetes, hogy a legenda szerint a IV. század elején itt imádkozott és állíttatott fel egy fakeresztet Szent Nino. Ő azért jelentős alakja a grúz vallástörténelemnek, mert II. Mirian király az ő tanításainak hatására tette államvallássá a kereszténységet. A kereszt­nek csodatevő képességet tulajdonítottak, így hosszú évtizedeken át vonzotta a zarándokokat. A VI. században templomot építettek a kereszt helyére, ez látható ott ma is.

Borítókép: A Gergeti Szentháromság-templom látogatóit ez a látvány fogadja | Fotó: Száraz Ancsa