Madárjaj: kibillent világot teremtettünk

Régóta sejtjük, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk, hiszen a természet számos módon jelzi, mennyire veszélyes az ember a saját világára. Legutóbb a madártani szakemberek kongatták meg többedszerre a vészharangot, rámutatva a fajok egyre romló helyzetére.

A klíma vesztesei és nyertesei

A kedvezőtlen tendenciára az európai kontinensen vizsgálódó BirdLife International is felhívta a figyelmet. Ahogy nagyjából 10 évente megteszik, nemrég frissítették a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által is közzétett, úgynevezett Vörös listájukat. Ebből kiderül, hogy három faj egyedeit az elmúlt öt évben már egyáltalán nem észlelték a szakemberek, az őshonos fajok közel harmadában látványosan lecsökkent a populáció, ötödük pedig már kihalással fenyegetett faj, vagy ahhoz nagyon közel álló.

Nyilvánvaló, hogy a legveszélyeztetettebbek a vonuló madarak, s hogy a tendenciáról részletesebb képet is kaphassunk, megkerestük dr. Szép Tibor ornitológust, a Nyíregyházi Egyetem tanárát, az MTA doktorát, aki ugyancsak megerősíteni tudta, mennyire drámai a helyzet.

– Ha a Kárpát-medence madárfajait vizsgáljuk, két nagy csoportba sorolhatók. Az egyikbe azok tartoznak, amelyek soha nem mennek el innen, egész életüket itt töltik, a másik nagy csoport pedig a vonuló madaraké. Ez utóbbiak további két táborra oszthatók: egyes fajok csak részlegesen vagy rövid távon vonulók, míg mások az 5-6 ezer, esetenként a tízezer kilométert is megteszik, ilyen például a fehér gólya, a füsti-, a molnár- vagy a partifecske, a kakukk, a nádi rigó, a tövisszúró és számos poszátafaj. A Szaharától délre telelő fajoknak az egyedszáma a 1990-es évek óta drámaian lecsökkent. Ugyan borzasztó felvételeken gyakran láthattuk, hogyan irtják a gólyákat Libanonban, vagy miként gyűjtik be a kisénekeseket a Földközi-térség szigetein, a probléma ettől összetettebb, és az okok között a klímaváltozás közvetett és közvetlen hatásai játsszák az elsődleges szerepet. Egyébként érdekes, hogy amelyek csak a mediterrán térségekbe vándorolnak, azoknak a száma stagnál, esetleg még növekszik is. Ezek, illetve a helyben maradók a kedvezményezettjei a klímahelyzetnek, a hosszú távon vonulók pedig már a kezdetektől az első áldozatai, sokkal érzékenyebbek az anomáliákra, amelyek az útvonalaikon bekövetkeztek – magyarázta a professzor.

Pusztuló dél, túlélő észak

Mint hozzátette, bizonyos fajok újabban, az egyre enyhébb telek miatt már el sem mennek innen – ilyen például a vörösbegy –, ám hosszú távon az ő helyzetük se lesz irigylésre méltó. Amióta ugyanis egyre enyhébbek a telek, a nyárvégek is egyre szárazabbak, így a nagy szárazság miatt a helyben maradók – különösen a fiatal állatok – már július végén vagy augusztusban se nagyon találnak táplálékot. Ugyanez a házi verebek telelése is igaz.

– Az egyik kardinális probléma, ami ezeket az állatokat veszélyezteti, az élőhelyeik drasztikus átalakulása. A felmelegedés miatt eltűnőben vannak azok a nádasok, vizes élőhelyek, ahol a bőrük alatt elegendő zsírt felhalmozva fel tudnának készülni a hosszú útra. Gyakran az ember is feltölti, átalakítja az ilyen vizes helyeket, így egyre nehezebben képesek napi nyolcszáz, esetenként ezer kilométer megtételére. A helyzeten csak tovább ront az intenzív mezőgazdaság. A legyengült, egyre élettelenebbé váló termőtalajban a táplálékul szolgáló rovarok és magvak mennyisége is látványosan lecsökkent. A veszteség volumenéről szomorú képet rajzol a füstifecskék, más néven a villás farkúak jelenlegi létszáma, amely a 90-es évek óta a felére csökkent. Gyakran elmondjuk: nem kellene leverni a fészkeiket, ráadásul arra is van megoldás, hogy ne piszkoljanak. Még tragikusabb, ha az általam gyakran vizsgált partifecskék helyzetét nézzük a Tisza mentén, az állományukból mára már csak 5 százalék maradt. Ezeknek az állatoknak a vizsgálatát egyébként a 80-as években kezdtük, és a kétezres évektől már láttuk, hogy a folyamatok egyre jobban eldurvulnak. Alapvetően Európa középső és déli területein, a Balkánon a legrosszabb a helyzet, Nyugat-Európában pedig már 15-20 évvel ezelőtt lezajlott mindaz, amit nálunk most tapasztalunk fokozottan. Tőlünk északra egyelőre kisebb a baj, Lengyelországban például a fecskék szám­aránya messze jobb, mint nálunk.

– Nyilvánvaló, mit kellene tennünk: teret kell adnunk a költésükhöz, a földeken se számoljuk fel a fészkelőhelyeiket, nem kell mindet „faltól falig” felszántani. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület monitoring­programjának az adatait egyébként minden évben megküldjük az agrártárcának. Erőnkhöz mérten az önkéntesekkel és az egyetemi hallgatókkal az élőhelyeket is igyekszünk gondozni, de ezek csak kis segítséget jelentenek a bajban. Persze az ember mindig remél, és bízik a többség belátásában. Tudomásul kell vennünk, hogy a jólétünk alapja, a kiegyensúlyozott állandóság a természet állandóságán alapul, és ha ez megbomlik, a mi életünkre is hatással lesz – figyelmeztetett dr. Szép Tibor.