Nyíregyháza

2022.01.25. 20:00

Öröklődnek az értékek a vacsoraasztal mellett

Az édesapa reggeltől estig énekelt, mesélt, s mindezt magukba szívták a gyermekek.

M.Magyar László

Berecz András | Fotó: Dodó Ferenc

Berecz András | Fotó: Dodó Ferenc

Apja fia címmel várta az érdeklődőket a napokban a Nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába két alkalommal is Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, István nevű gyermekével. Az előadás közönsége azonban úgy indult haza a vidám és hangulatos eseményről, hogy akár az „Apja fiai, no meg még a veje” címet is kaphatta volna a program, hiszen a másik két színpadra lépő előadóművész is családtag: Berecz Márton (ének) és Komáromi Márton (hegedű). A két előadás között beszélgettünk Berecz Andrással a munkájáról és mindennapi életéről. 

 

Hogyan született meg az Apja fia című előadásnak az ötlete? 
Ezt a műsort az élet kovácsolta össze. István fiam már jó pár éve, még ez a műsor meg sem született, táncolt és furulyázott. Misi fiam jó ideje gardonozott és zongorázott. Marci fiam szépen énekelt. Mire észrevettük magunkat, hogy színpadképesek vagyunk együtt is, addig bizony eltelt egy kis idő. Aztán pedig az is kiderült, hogy ennek a műsornak üzenete van, amit kezdetben mi magunk sem igen vettünk észre. Az az üzenete, hogy egy családban milyen könnyen át lehet adni például az éneket, a táncot, a népzenét a vacsoraasztal mellett, a családi ünnepeken, mert nálunk ez így történt. Senki nem hasalt neki, hogy megtanulja valamelyik éneket, ebben a világban nőttek fel a gyermekek. Én reggeltől estig énekeltem, meséltem, s mindezt magukba szívták. Erről adunk számot a színpadon, bemutatjuk az estéket, amiket együtt töltöttünk. A műsor nagy előnye még a többműfajúság. Amikor a mese után megszólal egy hangszer, olyan, mintha posztamensre felteszel egy szobrot, kiemeled a csöndből. A hangszer után megszólal az ének, az megint egy újabb minőség. A dal az érzéseket konkréttá, foghatóvá teszi. S amikor már a láb kínlódik, hogy miért kell neki tétlenül ücsörögnie, akkor egyikünk kirúgja maga alól a széket, s elkezd táncolni. Ez kapásból négy műfaj, mégis egy gondolatot körbe tud járni. Korszakos kérdés, hogy a közönség figyelmét hogyan tudod fenntartani. Változatosság nélkül elkallódik a mai emberek figyelme, a gondolat sodrása nem tartja fenn az érdeklődést. Valami játékosság és sokszínűség kell, ebben a műsorban pedig mindez megvan. 

 

Vajon a gyermekeket kellett-e a szülőknek egy kicsit irányítaniuk, vagy egyáltalán nem volt beleszólásuk abba, hogy ki mivel szeretne foglalkozni, ki melyik hangszeren szeretne tanulni? 
Irányítani egyiküket sem kellett, ezt őszintén mondom. István belenőtt ebbe, de majd ő elmondja. Az énekek könnyen ragadtak, s a gyimesi ütőgardon is mindig kéznél volt. Az alapot, a ritmust adta ez a hangszer, a gyermekek zenei nevelésében nagyon nagy segítség. A magyar népzenét könnyű megközelíteni a gyimesi csángó népzene felől, mert az sűrítménye a magyar népzenének. Misi útja nagyon érdekes. Három-négy éves korában ezeket az asszimetrikus ritmusokat tökéletesen ütötte a gardonon leguggolva, mert kicsi volt hozzá. Táncházakban játszott már, öt-hat éves korában egy táncrendet le tudott kísérni. Utána hegedűs lett, zenét is szerzett, zenekarban szólamvezető volt, de megkívánta a zongorát, s átnyergelt. Hiába szóltak a tanárok, hogy ne feszegessük, mert akkor többet a hegedűhöz nem fog visszatérni. Aki megismeri a zongorát, nem tér vissza a hegedűhöz, mert az hálátlan hangszer. Magadnak kell hangot csinálnod a hegedűn, míg a zongoránál azt a hangoló bácsi megcsinálja. Egy évig hiába tiltottuk, legyőzött mindent, elsöpört mindent a zongora, s odáig jutott, hogy amikor Kocsis Zoltán meghallotta, azt mondta, hogy ebben a játékban van a jövendő. Misi most nincs itt velünk, a Zeneakadémián lesz egy önálló koncertje, arra készül. 

 

Csak a fiairól mesél nagy büszkén. Vajon mit szól ehhez a kirekesztéshez a leánya, Katalin? 
Nincs kirekesztve Katalin, a férje hegedül itt most nekünk. A kislányom nagyon szépen énekel. Most a gyermekei nevelése miatt eleve nem jöhetne velünk, no meg őt nem is lehetne a színpadra felcsörlőzni. Nem kapott ő sem otthon tudatos zenei nevelést, ragadt rá a népdal. 

 

Milyen érzés egy apának, hogy a fiaival szerepelhet egy színpadon? 
Csodálatos érzés, mert alig látom őket, ilyenkor legalább találkozunk. „Na, hogy vagy fiam?” – megkérdezem tőle két nóta közt, s int, hogy tűrhetően. Mindenki végzi szólistaként a munkáját, ritka pillanat, amikor így együtt tudunk lenni. Soha életünkben nem volt menedzserünk, bennünket a véletlen hajtott. Itt vagyok a Kossuth-díjjal 63 évesen, ésszerűtlen, ami körülöttem van. Az Úristen akarata és a magyar emberek hajlama irányítja az előadóművészi pályámat. Van úgy, hogy New Yorkból Nyíradonyba megyek, Nyíradonyból pedig átnézek Stockholmba, Stockholmból pedig jövök vissza Nyíregyházára. Teljes az összevisszaság. Nagyon ritkán van arra alkalom, hogy így együtt lehessünk, hogy felmutathassuk a családban rejlő erőt és az otthon tanulás szépségeit a színpadon. Örülök annak, hogy zenével és tánccal mondhatjuk el: jó családban élni, jó együtt lenni, jó közösen ünnepelni. Hadd büszkélkedjem azzal, hogy már három unokám is van, két lány és egy fiú: 1, 3 és 4 évesek, de már látszik rajtuk, hogy közel estek a fájukhoz. Kezdték ők is az ütőgardonnal, majd következett a tánc. 

 

Térjünk még vissza a gyermekeihez. A közönségnek elmondott meséket otthon lehetett velük teszteltetni? 
A gyermek mindig jó közönség. Nálunk az történt, hogy inkább a feleségem mondott mesét, én meg mindig belealudtam. De mikor a gyermekeim felráztak engem, én lámpaoltás után meséltem, amiből aztán a legtöbbször párnacsata lett. Én nem megnyugtatni tudtam őket, hanem felkavarni. Nem is volt érdemes mindig engem bedobni az esti mesélésbe, én mindig botrányt csináltam a mesemondásból. Most Nyíregyházán az első előadáson főleg diákok ültek a közönség soraiban. Az ifjakat ugyanúgy meg kell becsülni, mint a felnőtteket. Nagy kísértés a művészetekben, például az irodalomban, a zenében, ha gyermekről van szó, akkor értéktelen vackot is rá lehet zúdítani. A keserűségem egyik nagy forrása, hogy a gyermek­irodalomban sok a tévedés, a pongyolaság, a felszínesség, üzleti szaga van a dolognak. Karácsonykor egy jobban megrajzolt vacak mesekönyv is elkel. A gyermekeket érdemes komolyan venni, ők lesznek a jövő. Nem sokban különböznek a felnőttektől: a fiatalok számára egyszerűbben, okosabban, takarékosabban kell fogalmazni. 

 

Nyíregyházán rendszeresen láthatjuk-hallhatjuk Berecz Andrást, hiszen szeptemberben a magyar népmese napja alkalmából látogatott a megyeszékhelyre, most pedig a Cantemus Kórusintézmény meghívására érkezett a városba. 
Nagyon szeretek Nyíregyházára jönni, akár úgy is fogalmazhatok, hogy hazajövök. Sokféle közönség van a világon. Az itteni nézők mindig erőt adnak, felgyújtanak, lázba hoznak. Szabó Dénes karnagy úr pedig mindig a tenyerén hordoz, régi kapcsolat fűz bennünket össze. Az életem egyik legnagyobb élménye a Művészetek Palotájában is hozzá, illetve kórusához kötődik. Jó pár évvel ezelőtt közös adventi hangversenyt adtunk. Én akkor énekeltem, s a színpadon mellettem volt még egy furulyás és egy táncos fiú. Mi voltunk az ellenpont, velünk szemben pedig ott volt száz gyönyörű leány, akik Dénes vezényletével tisztán, szépen csengő hangon szólaltatták meg a dalokat. Ez a kétpólusú gondolkodás, hogy a kicsiből nagy, a nagyból megint kicsi lesz, ámulatba ejtette a közönséget. S akkor arról még nem is szóltam, hogy a női hang és a férfi hang váltakozása, illetve ellentéte is milyen különleges élményt nyújtott a közönségnek és természetesen nekünk, szereplőknek is. 

 

Akinek az élete a szórakoztatás, annak mi jelenti a pihenést, a kikapcsolódást? 
Nagyon szeretek kirándulni. A karantén idején talán többet is kirándultam, mint akartam. Menekültem a vízióim elől, mert rossz bőrben éreztem magam a pandémia miatt. Kedvenc helyem a Pilis, a Börzsöny. A napokban a Csóványos hegyen voltam, ahonnan jó időben látható a Tátra is. Egy esztergomi barátom el is szokott vinni a Tátrába, ha igaz, akkor hamarosan az Alpokba is. István fiammal a Bakonyba szeretek elutazni. Kora reggel elmegyünk, ő síelget, én pedig járom az ösvényeket, élvezem a csendet és a táj szépségét. 

 

A közönség dönti el, hogy kinek is az ötlete a legjobb

 

A három Berecz fiú közül a leggyakrabban Berecz István Örökös Aranysarkantyús táncos, koreográfus lép fel az édesapával, Berecz Andrással. 

– A közös fellépések sorozata egy teljesen új fejezetet nyitott az életünkben, mert amúgy egy eléggé konzervatív családba csöppentem bele, annak minden szigorával és örömével. Ahogy édesapámtól a fegyelmet, a kemény szavakat megkaptam, ugyanúgy ő mutatott rá az ember által elérhető szabadságra és mindarra az elérhető örömre, amiket csak meg lehet szerezni az életben. Ezt az apa-fiú kapcsolatot a közös fellépések sora – ami immár 8-10 éve tart –, a közös színpadi élmények és a közös utazások teljesen megváltoztatták, hiszen barátok és kollégák is vagyunk egyben – válaszolta a legidősebb gyermek, akit arról is faggattunk, van-e néha nézeteltérés a műsorok összeállításakor. 
– Természetesen olykor eltér a véleményünk, de szerencsére mind a ketten ugyanazokat az alapvető dolgokat gondoljuk a színpad törvényeinek, legyen az mennyiség vagy arány. Persze, vannak részvélemények, de az előadásokon kipróbáljuk mind a két gondolatot, s aztán hagyjuk, hogy a közönség zsűrizze a variációkat. Az előadásokon feketén-fehéren kiderül, hogy a nézőknek melyik változat tetszik a legjobban. Természetesen örülünk egymás ötleteinek, hiszen így lesz gyümölcsöző az együttműködésünk. A szó az ő birodalma, ezt senki sem vitatja. A meséi, az élményei adnak egy olyan keretet, egy olyan mesevilágot, egy olyan közeget, amely akkor is elérné a célját, ha én csak átsétálnék a színpadon. A szavakból épít egy olyan nagyszerű dísz­letet, amit szinte már lehetetlen elrontani. 

A mesét, az éneket Berecz István látványos tánca követte | Fotó: Racskó Tibor

– Egyébként jogásznak készültem, csakhogy a tanulmányaim végén megnyertem a Fölszállott a páva döntőjét szólótánc kategóriában, a néptánc mellett maradtam, s így a világ megmenekült attól, hogy jogászként dolgozzam. A pandémia idején ugyanakkor elgondolkodtam azon, vajon nekünk, előadóművészeknek meddig kell színpad nélkül lennünk. S mikor az ember feleslegesnek és tétlennek érzi magát, az nem egy léleképítő állapot. Akkor bizony gyakran felvetődött bennem, hogy talán civil hivatást kellene keresnem a jogon belül, de az az igazság, nem nekem való világ. 
– Minden nap kell gyakorolnom a kondíció miatt. Én is elkaptam a koronavírust, tulajdonképpen alulról kellett ismét építkeznem, hogy visszakapjam az erőmet, mert a betegség keményen bánik a tüdővel is. Hetente legalább háromszor-négyszer próbát tartok magamnak. Mindez azért is fontos számomra, mert gyakran vagyok hivatásos táncegyüttes meghívott vendége táncos szólistaként, valamint vannak más rendezvényeim, fellépéseim is – mondta Berecz István. – Több éve kapcsolatban állok ifjabb Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal, velük együttműködve született pár színházi darab, amelyekben társkoreográfus is voltam, illetve van olyan előadás, amelyben játszom is. 

Utazás közben a család ügyeiről, mindennapi életéről beszélgetnek, vagy az előttük álló koncertről? – kérdeztük befejezésül. 
– Az ide vezető úton a fellépés, a műsor volt a téma, az operatív szerkesztői és rendezői feladatokat beszéltük meg, de a hazafelé vezető úton már a boldogság és a felszabadultság érzésével, a katarzis tudatával vitatjuk majd meg a világ dolgait. Én vagyok mindig a sofőr, szerencsére szeretek vezetni, míg édesapa vonatos ember. Hazafelé már sok a kacagás, hiszen a vidámság jellemző a családunkra, a nevetés is a hétköznapok része. 
 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában