Repülés és gyermeki játékosság bronzba öntve

A művészet örök, általa az alkotó is örökké él a műveiben, még ha neve az egyre fiatalabbak számára már nem is sokat mond. A képzőművészeinkre mindez úgy is igaz, hogy alkotásaik között járunk, szellemük azzal a közösséggel marad, amelynek alkottak. Sebestyén Sándor szobrászművész nevét szintén kevésszer említjük manapság (2024. szeptember 24-én ünnepelnénk születésének 75. évfordulóját), de az a több mint 30 köztéri alkotás – legtöbbjükkel szerte a megyében találkozhatunk – nem engedi, nem engedheti feledni megálmodójukat. 

Megérintve a múltat 

Lapunk hasábjain nem oly rég dr. Thuróczy Csabáné iskolatörténetét közreadva idéztük meg alakját, lévén a Vécsey Károly Általános Iskola névadójának szobrát is az ő keze alkotta. A kissé bohém, de külföldön ugyancsak elismert, az életből korán eltávozott szobrászról néhány személyes benyomását is megosztotta akkor a nyugalmazott pedagógus. Ő hívta fel a figyelmünket arra is, hogy Dubajban élő fia, ifj. Sebestyén Sándor nemrég rövid időre hazalátogatott. Ittjártakor mélyen elérzékenyülve mesélte apja egyik munkájának történetét. A köztéri alkotás – egy ivókút – ott áll ma is a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár bejáratánál, ugyanúgy, ahogy azt 2010. december 17-én ünnepélyes keretek között leleplezték. (Persze ráférne már a felújítás.) Akár naponta is elmehetünk mellette, és talán észre se vesszük. Felállítását a művész nem érhette meg. Nézzük csak meg újra! Egy papírrepülővel játszó kisfiú áll a kút tetején. 

A kozterkep.hu szerkesztője, Ilyés Gábor az avatóünnepségen így fogalmazott: – Remélem, hogy Sebestyén Sándor e műve által még tovább él majd közöttünk, hiszen talán ez a legszemélyesebb alkotása. Ahogy ő nevezte: „Sanyika”. 

– Igen, ez volt a legkorábban kidolgozott és a legszemélyesebb. Valamikor 1979 nyarán történt – két és fél éves ha lehettem –, apám maga elé ültetett, és elmagyarázta, hogy le szeretne rajzolni. A gyermeki emlékezet nem sokáig hordozza az ilyen pillanatot, a történetet édesanyám és édesapám elbeszéléséből ismerem. Vázlatok és tanulmányok készültek rólam, hol a profilomat dolgozta ki, hol a kezemet rajzolta meg, miközben én a díványon foglaltam el magam valamiféle játékkal. 

– Apámat már az 1960-as években, tizenévesen foglalkoztatta a szobrászat, és bár rajziskolában tanult, gyakran mondogatta: mindig a háromdimenziós művészet töltötte be a képzeletét. Óhatatlan volt, hogy a rajzolás után mintázni ne kezdjen. Ennek hatására, egy másik nyári napon egy sámlira állított. Most megmintázom az én kicsi fiamat, Sanyikát, mondta. Több napon át dolgozott, amit persze egy szertelen, örökmozgó gyermek még nehezen visel. Valóságos „küzdelmet” vívott velem, de nem adta fel. 

– Apának nagy szerelme volt a repülés, az egész életét végigkísérte. Gyermekként repülőmodellezett, felnőtt fejjel vitorlázógépre ült, de egy-egy hőlégballon kosarába is szívesen bekéredzkedett. Így juthatott eszébe, hogy papírból repülőt hajtogasson. A jobb kezembe adta, arra kérve, tartsam úgy, mintha éppen eldobnám. Lehetetlen volt megállni, hogy ne reptessem, remek mulatságnak tűnt újra meg újra. A testetlen suhanás élményét innentől a történeteibe is beleszőtte, lefekvéskor madarakról, repülő csodákról, Daidaloszról és Ikaroszról mesélt, egyre jobban megfertőzve engem is. 

Nyugatra néző 

– A mű elkészült, apám se sejthette, hogy 30 éven át „asztalfiókban” marad, miközben a művészete – a kitartásának, a tehetségének és a család támogatásának is köszönhetően – az évek során beérett. A szemünk előtt vált fantasztikus szobrászművésszé, a világnak is megmutatva képességeit. Gondolatgazdagsága számos letisztult, egyszerűségében is kifejező formákban öltött testet. Sanyikát mindeközben egyre csak kerülgettük a műteremben, hol egyik, hol másik sarkában találva neki helyet. Csupán a végső megvalósításra várva a szobor gipszmásolata is elkészült. Évekig álldogált otthon elfeledetten, mígnem a 2000-es években egyre több szó esett róla. Apámnak több ötlete is volt a megvalósításra, végül a nyíregyházi önkormányzat közgyűlése ivókútként zöld utat adott a műnek. 

– Telefonon nekem is elújságolta a régóta várt nagy hírt, jól emlékszem arra a beszélgetésre. Egy másik ötlete szerint repülő helyett nyugatra néző távcsövet akart a gyermeki kézbe tenni. Mintha elbizonytalanodott volna, a véleményemet kérte. A gyermeki szabadságot, játékosságot jobban kifejezi a repülő, feleltem neki, amire a vonal túlvégén némi csend támadt. Éreztem, hogy sikerült meggyőznöm. 

– Édesapámat 2010 nyarán veszítettük el. Itt hagyta nekünk az emlékét, no meg Sanyikát. A szobrot kiváló mestere, Tóth Sándor szobrászművész fejezte be, véglegesítve a munka utolsó mozzanatait. Hála és köszönet érte! Most, hogy itthon lehettem, az első utam ehhez a szoborhoz, apám elsőnek kimunkált, de alighanem a legkedvesebb munkájához vezetett.