Emlékezete kristálytiszta, elméje pedig akár egy lexikon a 100 esztendős művésznek

Antónikné Polónyi Katalin, vagy ahogyan azóta is a legtöbben ismerik, Kató néni, a beregi szőttes továbbörökítője éppen ma, május 6-án ünnepli születése 100. évfordulóját, néhány éve a kisvárdai kórház féltve vigyázott ápoltja. A kivételes jubileum alkalmából szerettünk volna személyesen is találkozni vele, hallva, hogy az emlékezete kristálytiszta, elméje pedig akár egy lexikon, tele fontos adattal. Végül be kellett látnunk – a családja is így látta jobbnak –, hogy mindez ma már aligha kivitelezhető. 

Balerina vagy testnevelő? 

Szerencsére lánya, Medveczky Katalin vállalta, hogy megidézi nekünk édesanyja alakját, ne maradjon visszhang nélkül a kivételes ünnep. Olyan örömmel utaztunk Kisvárdára, mintha kis tulipánok, szegfűk, és őszirózsák, a beregi szőttesek motívumai szegélyezte ösvény vezetne odáig. 

– Hosszú út van mögötte – indultunk el Kató néni felé a gondolat szárnyán, jól tudva, hogy egy ilyen út egy újságcikk erejéig nagy szökkenésékkel járható csak be. A festményekkel (Kató néni apai nagybátyja, Polónyi Károly, a Tátra festője és nagynénje, Polónyi Jolán híres művészek voltak, de a családot más művészek, Horváth Anna szobrász és keramikus, Garanyi József festőművész is látogatták és gazdagították) zsúfolt lakásban mintha régi – hol hangos, hol néma – film fabulájába léptünk volna. 

– Trianon után, 1922-ben született, de még magyar állampolgárként, akár a nővére, Margit, azaz Mici keresztanyám. Anyai nagyapám, Polónyi Gyula a nagy háborúban, Olaszországban sebesült meg, Kertész Teréz, az anyai nagyanyám korán magára maradt a gyerekekkel. Édesanyám és keresztanyám nagyon szép lányok voltak, a Beregszászi Magyar Gimnázium ékei, akik klasszikus nevelést kaptak – mutatott Katalin egy 1940-ből való fényképet. „Érettségi előtt, amikor még balerina is akartam lenni…” – olvasható rajta a szöveg. 
Persze, nem ez lett, érettségi után a remek táncos, tornász, teniszező és sportos lány beiratkozott a Budapesti Testnevelési Főiskolára. Ám két év után közbeszólt a háború. 

– Már lezárták a határokat, és a puskaporos helyzet miatt nagyanyám, aki zsidókat is bújtatott a padlásán, félt elengedni a lányát – magyarázta Katalin. A háború utáni évekről nem sokat tudni, a régi sebeket az idegenbe szakadtak nem szívesen tépték fel. Kató dolgozni ment, majd 1948-ban egybekelt Antónik Tibor közgazdásszal. 

Elvtársak, fonalak, gubancok 

– Két évre rá születtem én, édesapámat a szovjetek Leningrádba küldték egyetemre, dolgozott utána Ungváron, majd hazatért a család Beregszászra, és apámra rábízták a nagyberegi termelőszövetkezet vezetését – haladtunk előre az időben. Azt már Füzesi Magda riportjából tudjuk, aki a Kárpátaljai Hírmondó számára 2014-ben még interjút készíthetett Kató nénivel, hogy a ruszinul, oroszul és csehül is jól beszélő szociális munkásnő a szegény családokat látogatva fedezte fel a beregi textilkincseket. Később pedig a kolhoz remek hátteret biztosított ahhoz, hogy Beregújfaluban megalakítsa az első varrócsoportját, Nagydobronyban pedig 54 tagú szövőcsoportot hozhasson létre. 

– A kolhozosítás fájdalmát rejtegető asszonyok kezdetben nehezen nyíltak meg, később, miután a háziipari értékteremtés a munkaidejükbe is beszámított, örömmel adták a legjobb tudásukat. Anyámnak Kocsis Ida volt a mestere, és bár akkor még a szövőszékek ott voltak szinte minden családban, a sajátját egy asztalos készítette, lemásolva Szirmai Fóris Máriáét, ahogyan azt szakdolgozatában Pirigyi Gergely is megemlíti. Hogy volt-e korai előzménye a családban anyám vonzódásának a népművészet iránt, nehezen tudnám megmondani. Talán az egyik dédnagyanyámtól, Kertész Erzsébettől jöhetett a hajlam, aki szépen énekelt, és szőni is tudott – emlékezett Katalin. 

Felidézte, hogy édesanyjáéknak milyen nehéz volt a fonalat beszerezni, Lettországból, Litvániából, Moszkvából rendelték. Kató néni abban a 2014-es interjúban elmondta, kezdetben akadt elvtárs, aki utálattal méregette a munkáikat: „Nem látják, elvtársak, hogy ezek a rongyok bűzlenek a magyarságtól?” – háborgott. S ha nincs magasan a csillaga akkoriban az internacionalizmusnak, talán Kató néni karrierje sem ível fel olyan magasra. – Anyukám négyszer is kiállított Moszkvában, volt tárlata Kijevben, 1969-ben Rigában, ahová engem is elvitt, de Budapesten szintúgy. A munkáik díszítették Kijev és a megye legelőkelőbb szállodáit, került belőlük Németországba és Japánba is. Az Érdemes Népi Iparművész címet 1982-ben kapta meg, 1984-ben pedig többen a népművészet mesterei lettek. 

Nagy idők régi fényképeken 

Magyarországra 2003-ban települt át a család, és akkor kiállítást szerveztek neki Kisvárdán – értünk lassanként az életút végére. Innentől már csak a régi fényképek „filmjét” csodáltuk, a vizsgamunkának is számító, beregivel hímzett blúzokat a végzős középiskolásokon, a gyönyörű francia tapétát a régi családi fészek falain, a szőttesgarnitúrát a nagyberegi lakásban 1980 táján. 

Kató néni nagysága előtt Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnöke az intézményben egy néprajzi múzeummal tisztelgett 2007-ben. A Nagyberegi Középiskolában (ma már líceumnak nevezik) pedig a legtehetségesebb tanítványa, Prófusz Marianna alapított több mint 1200 darabos múzeumot 1992-ben, igyekszik tovább is örökíteni a mesterséget. 

Kató néni ágya mellett ma talán ott áll a lánya, Katalin, két felnőtt unokája és négy dédunokája, bearanyozva századik születésnapját. Isten éltesse mindannyiunk örömére!