Utazás

2022.05.21. 15:30

Katartikus élmények, varázslatos pillanatok

Dr. Soós Zoltán feljutott a Kilimandzsáróra, s azt mondja: az út kiszippantotta a mindennapokból.

SZA

Ha a Kilimandzsáróról esik szó, sokak lelki szemei előtt megjelenik a hófödte, misztikumba burkolózó csúcs, mely előtt a szavannák fenséges állatai heverésznek, másoknak pedig a Hemingway-regény, vagy a mű alapján készült híres amerikai film jut az eszükbe. 


Afrika legmagasabb hegycsúcsa, a Kibo évszázadok óta várja a kihívásokra vágyó utazókat, akik között természetesen híres magyar felfedezőket is találunk. 
Teleki Sámuel volt az, aki elsőként érte el a Kilimandzsáró 5310 méter magasan húzódó hóvonalát, s ő volt az első felfedező, aki a Kenya-hegyre lépett. A folyókat követve jutott el 1888. március 5-én az először Jáde tengerként említett tóhoz, amelyet a trónörökösről később Rudolf-tónak nevezett el – ma már a partjain élő turkana törzs nevét viseli –, de felfedeztek egy kisebb tavat is. 


Azóta magyarok százai álltak már az 5895 méter magas csúcson – többek között a Magyar Orvosi Kamara megyei elnöke, a nyíregyházi háziorvos, dr. Soós Zoltán, aki az idén télen hagyta maga mögött néhány napra az európai kontinenst, hogy a pandémia okozta elmúlt kétéves pszichés terhelést ellensúlyozandó, a hegymászás fizikai megpróbáltatásai mellett legyen ideje magára figyelni, s kicsit elcsendesedni. 


 

Jó kondíció és állóképesség 


Mint megtudtuk, az afrikai út valójában nem is az ő álma volt: az egyik jó barátja bakancslistáján szerepelt, és mert a Kilimandzsárót, illetve az Egyenlítőhöz közeli térséget ő is érdekesnek tartotta, vele tartott. Csatlakozott hozzájuk két további barátjuk is, a csapatot pedig 12-en alkották: volt a csapatban orvos, pszichológus, ügyvéd, tanár, vállalkozó, egyetemista – színes társaság jött össze. Pár nap alatt mindannyian jóban lettek, s amikor kellett, természetesen segítették egymást – és mint kiderült, erre szükség is volt. De haladjunk sorjában! 


– Azt tudtam, hogy a Kilimandzsárón technikai mászásra nincs szükség, de azzal is tisztában voltam, hogy ebben a magasságban több napon át túrázni, valamint a csúcsnapon legyűrni a közel 1200 méteres szintkülönbséget, nem egyszerű: a kitartás és a megfelelő felszerelés mellett jó fizikai kondíciót és állóképességet is igényel. Ez utóbbiakért mindent megteszek: rendszeresen futok, a 40. születésnapomon például elhatároztam, hogy teljesítek egy maratont. Azt gondoltam, hogy ennyi idősen erre képesnek kell lennem és egy edzésterv alapján el is kezdtem a felkészülést, amivel viszont az allergiám miatt nem tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. 


– Rövidebb távokon elindultam, és mert jól sikerült a VIDOR-félmaraton, a maratonnak is nekivágtam. A felkészülésnek fontos része volt a fizikai készülés mellett az is, hogy fejben végigjártam az útvonalat, tudtam, hol jönnek a nehezebb szakaszok, hol várhatóak holtpontok, és ezekre gondolatban jó előre felkészültem. Sikerült teljesíteni a távot – ez volt az elsődleges cél –, és öt órán belül célba értem, amivel valóra vált egy nagy álom: megcsináltam, amit elterveztem. 


 

A hegy megvár 


– A Kilimandzsáró megmászása annyiban volt más, hogy ott a siker nem pusztán az előzetes fizikai és mentális felkészülésen múlik, legalábbis abból a szempontból nem, hogy itthon nem lehet szimulálni a magaslati levegő okozta oxigénhiányt. Maga a mászás olyan, mint egy erősebb trekking túra, a nehézsége nem ebben rejlik. Öt éghajlati övön keresztül, gyönyörű tájakon négy és fél napig mentünk felfelé, másfél napig pedig lefelé, és hogy ezt bírjam, itthon lépcsőztem, erőnléti és kardioedzéseket csináltam, ezeknek nagy hasznát vettem. 


– Volt egy olyan napunk, ami azt szolgálta, hogy könnyebben akklimatizálódjunk a magaslati levegőhöz, ám az, hogy a ritka oxigén és a megváltozott körülmények kire hogy hatnak, csak 4700 méteren, a csúcs alatti utolsó táborban derült ki. Tudniillik ebben a magasságban a levegő oxigéntartalma éppen a fele csak annak, mint amennyit a tengerszinten tartalmaz. Az egyik társunk, aki egyébként rendszeresen fut és biciklizik, és akinek meg se kottyan felfutni a Tokaji-hegyre, tüdőödémát kapott, a csapat egyetlen hölgy­tagja, egy fiatal lány, aki az utolsó szakaszig elöl ment és meg sem érezte a kilométereket, fejfájással és hányingerrel küzdött. 


– Ők el sem indultak velünk a csúcstámadásra, illetve gyorsan visszafordultak onnan, mert nagyon bölcsen belátták, hogy a túravezetőinknek igazuk van, amikor azt mondják: a hegy megvár, az egészség a legfontosabb. Nekem is előjött egy korábban tapasztalt szívzűröm, ezért egy adott pillanatban segítséget kértem és a napi hátizsákomat átadtam az egyik túravezetőnknek – igaz ugyan, hogy csak ötkilós volt, de lehet, hogy éppen ez kellett ahhoz, hogy fel tudjak érni. 
 

Elraktározta a pillanatot 


– A vulkáni peremre – merthogy a Kibo nem klasszikus hegycsúcs, hanem egy kaldera, azaz vulkanikus kráter – feljutni katartikus élmény volt: éppen akkor értünk oda, amikor a szemben lévő csúcs, a Mawenzi mögött feljött a nap – varázslatos pillanat volt. Innen még 2 óra volt a kráterperemen a legmagasabb pont, az Uhuru Peak elérése. A csúcson egy fél órát töltöttünk fent, pezsgőztünk, fotózkodtunk, elraktároztuk magunkban a látványt – szerencsések vagyunk, mert „csak” -7 fok volt, és nem fújt a csúcson nemritkán 60 kilométer per órás szél. 


– De nemcsak erre emlékszem szívesen: az egész út emlékezetes, attól kezdve, hogy leszálltunk a gépről. Tanzánia egy teljesen más világ, ahol az emberek gondolkodását a „lassan, lassan” és a „minden rendben”-életfelfogás határozza meg. 


– Az ott élők nagyon szegények, de úgy tűnik, boldogok. Sokan laknak együtt olyan pici házakban, ahol nincs nappali, pontosabban maga az utca a nappali: még késő este is kint vannak a helyiek, s beszélgetnek, közösségi életet élnek. Irigylem őket ezért, mert azt tapasztalom, hogy mi egyre inkább elszigetelődünk egymástól. Megfosztjuk magunkat attól az élménytől, amit mások társasága jelent, és nem vesszük észre, hogy a közösségi média nem egyenlő a valódi kapcsolatokkal. 


– Az út kiszippantott a mindennapokból, és segít abban, hogy a helyükön tudjam kezelni a problémáimat. Az afrikai állapotokhoz képest a mi életünk egy csoda, de nem értékeljük eléggé. Sok mindenünk van, amiről az ott élők csak álmodoznak, sőt amiről nem is tudják, hogy másoknak megadatik. Jó érzés volt megélni, hogy mennyire tud hiányozni a család, megtapasztalni, hogy mennyire aggódnak értem, s rájönni, hogy az apró bosszúságaink mennyire eltörpülnek a mindennapjaink szépségei, örömei mellett.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában