Tevék, kősziklák és tengerek

Insallah – azaz: ha Allah is úgy akarja. Ez Jordániában az egyik legfontosabb szabály, amit a helyiek szem előtt tartanak, és amivel a hozzájuk érkező turistáknak is tisztában kell lenniük; tervezni ugyan lehet, de hogy az elképzeléseinkből mi valósul meg, az a magasabb hatalmaktól függ. A jordánok ennek szellemében küzdenek évezredek óta a szárazsággal, a kővel és a homokkal, de tudják, szorgalommal és vízzel mindent el lehet érni. Első ránézésre Jordánia, egészen pontosan a Hasemita királyság kietlen, sziklás és sivár, de néhány nap után ezek a jelzők feledésbe merülnek, s helyükbe a lenyűgöző, az utánozhatatlan és a páratlan kerül. 

Az ország legnagyobb tragédiája, hogy kevés a vize, így öntözni szinte egyáltalán nem tudnak, eső pedig alig esik. Él náluk közel 2 millió hontalan palesztin, és bár a keresztények aránya már csak 3 százalék, törvény rögzíti, hogy a mindenkori parlamentben legalább tíz képviselőjüknek mindenképpen ülniük kell – ugyanolyan szabadon gyakorolhatják a vallásukat, mint a muzulmánok. 

Az országban nincs vezetékes gáz, a vasutat személyszállításra nem használják, és mert szinte ingyen kapják az olajat Iraktól, hálájuk jeléül ma is sok helyre kiteszik az egykori elnök, Szaddám Huszein fényképét. Az ún. hatnapos háborúban, 1967-ben hatalmas területeket vesztettek, és bár Jeruzsálem óvárosa Izraelé, az ott található al-Aksza mecset, az iszlám vallás harmadik legszentebb helye a jordán és palesztin vezetésű iszlám tanács felügyelete alatt áll. A Templom-hegy egyházjogilag a jordán királyé, aki a mecsetet az asztalán lévő képernyőről nap mint nap élőben nézheti. 

A nők még a tengerbe is csak a karjukat és a lábukat is elfedő ruhában mehetnek bele, a férfiak hosszú, fehér köntöst viselnek, és ha akarják, akár négy feleségük is lehet. Imádnak kaszinózni – egy időben Budapestre jártak, hogy hódolhassanak e szenvedélyüknek, most az egyiptomi Taba a kedvenc helyük –, és kedvelik a magyarokat. Főként azért, mert jó néhány éve, amikor az egyhetes üdülés csak 19 900 forintba került, több tízezer honfitársunk nyaralt náluk évente – mint kiderült, a Malévnak a kerozint a jordán állam fizette. 

Malév már nincs, így mi fapadossal utaztunk, három és fél órányi repülés után pedig egy teljesen más világban landoltunk. Azon nyomban bevetettük magunkat a főváros, Ammán forgatagába, s még friss lábakon felkapaszkodtunk a Citadellára. Templomok, szentélyek, paloták romjai között barangoltunk, s megcsodáltuk a híres Herkules-templomot, a világ egyik legnagyobb római kori szentélyét, ami romjaiban is lenyűgöző. Mint ahogy a völgyek, a sziklák, a hegyre kapaszkodó szerpentinek, és a mindig mosolygó helyiek. Vagy éppen Karak vára, melynek falai között felidéztük a keresztes lovagok korát, s kalapot emeltünk a XII. század építészei előtt. Jutott idő felfrissülésre is: például abban az oázisban, ahol hatvan hőforrás találkozik, s ahol egy barlangban természetes szaunára bukkantunk. A forróságban jólesett a Vörös-tenger hűsítő vize, kipróbáltuk a Holt-tenger iszapját, s láttuk a középkor GPS-ét, a madabai templom kétmillió mozaikdarabkából kirakott térképét. Az utcákat járva frissen facsart gránátalmalevet ittunk, megkóstoltunk számos helyi specialitást, így hazatérve nem tehetünk mást, mint hogy megköszönjük: amit reméltünk, az valósággá válhatott. 

Forró időutazás: mintha Róma utcáin sétálnánk

Az első nap délutánját a 6500 éves múlttal büszkélkedő Jerashban töltöttük, a városban sétálva pedig nem csak a Római Birodalomba utazhattunk vissza, de ízelítőt kaptunk abból is, mit jelent 35 fokban – árnyék nélkül – Jordániában turistáskodni. 

Jerash a világ egyik legjobb állapotban megmaradt római provinciális városa, ahol a turisták előtt szinte megelevenednek az ókori világ mindennapjai. A település határát a 13 méter magas, a császár tiszteletére emelt Hadrianus-kapu jelzi, ami a maga korában még kétszer ilyen magas volt. Nagy élmény belépni a Hippodromba: az órási arénában, ami 245 méter hosszú és 52 méter széles volt, annak idején 15 ezer néző szurkolhatott a szekérversenyek indulóinak. 

A városnak két színháza is volt: az északi készült el később, 165-ben, míg a déli már 92-ben megépült. Utóbbi több mint 3 ezer néző befogadására alkalmas, s páratlan akusztikájának köszönhetően pedig a zenekari emelet közepén álló szónokot akkor is az egész nézőtéren hallják, ha nem emeli fel a hangját. Megtudtuk, hogy protekció már az ókorban is volt: néhány ülést előre lefoglaltak az előkelőségeknek, az ezeket jelölő betűk még mindig láthatók. 

Jerash egyik leglátványosabb része a Cardo Maximus, a főútvonal, amelyet oszlopos utcának is neveznek, s persze nem véletlenül: 56 jón oszlop szegélyezi. Az északi kapuig 800 méter hosszan húzódó utcát, ami még mindig az eredeti kövekkel van kikövezve, a város fő szökőkútja, a csodaszép, nimfáknak szentelt Nimfaeum szakítja meg. 

Egy éjszaka a sivatagban

Aki látta a Dűnét vagy a Csillagok háborúját, ismerős területeket fedezhet fel Jordánia sivatagi völgyében, Wadi Rumban, ami a világörökség része. A völgy 100 kilométer hosszú és 60 kilométer széles, s hatalmas, a vörös, a narancs és az aranybarna árnyalataiban pompázó sziklafalak határolják. 

Kora este érkeztünk, így vacsora előtt gyönyörködhettünk a fantasztikus színkavalkádot hozó naplementében, a bungalónkban töltött éjszaka után pedig olyan látvány fogadott bennünket, amilyen talán már soha nem fog: a nap a hatalmas sziklák mögött indult el útjára, hogy beragyogja a homokdűnék, kanyonok, szurdokok és barlangok otthonát, a völgyet. 

A kétórás dzsiptúra alatt többször is megálltunk egy-egy fotószünetre, és a tájat látva azonnal megértettük azokat a rendezőket, akik itt forgatták filmjüket: a sivatag olyan, mint egy elvarázsolt hely, de minimum egy másik bolygó. Misztikus, szédítő, különleges. A homok színe a rozsdabarna és az erős narancssárga árnyalatainak széles skáláján mozog, a furcsa formájú sziklák beláthatatlanul magasak, a tea pedig, amit az egyik megállónkon kaptunk, nemcsak hogy elképesztően finom volt, de a nagy forróságban egyenesen életmentő. 

Pillantás az ígéret földjére

Utunk során több bibliai helyszínt is érintettünk: elsőként a Nébó-hegyet, melynek tetején állva látta meg Mózes a Szentföldet. Ez a keresztények egyik szent helye Jordániában, egyike annak a közel 100 helyszínnek az országban, melyeket említ a Biblia. A látogatóközpontot II. János Pál pápa 2000-es látogatására rendbe tették, a hegy tetejéről tiszta időben el lehet látni Jeruzsálemig, illetve Jerikóig. Pazar kilátás nyílik innen a völgyre, ami a korábban látott kietlen területekhez képest valóban az ígéret földjének tűnik. 

A szépen gondozott látogatóközpontban van egy múzeum, Mózes emlékműve a vallásszabadságot hirdeti, egy olasz művész rézből készült szobra pedig egy kereszten tekergő kígyót ábrázol, utalva arra a bibliai történetre, amikor az Úr mérges kígyókat engedett a vándorlásban megfáradt, elégedetlenkedő zsidó népre. 

Betánia ugyancsak a világ- örökség része, a helyszín az egyik legfontosabb bibliai eseményhez kötődik. Amikor Jézus elment Jánoshoz a Jordán folyó mellé, hogy megkeresztelkedjen, János eleinte vonakodott: „Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?” De Jézus meggyőzte, és amikor a megkeresztelkedés után feljött a vízből, megnyílt az ég, Isten lelke galamb formájában fölé ereszkedett, s az égből szózat hallatszott: „Ez az én csodálatos fiam, akiben gyönyörködöm.” Noha már a 20. század elején feltárták a romokat, közel száz év múlva született csak hivatalos megegyezés a régészek és tudósok között arról, hol volt a pontos helyszín. 

Maga a folyó, ami itt csupán néhány méter széles, határt képez Izrael és Jordánia között, és amikor ott jártunk, a túloldalon jelképes keresztelkedéseket tartottak. 

Misztikus sírok és templomok

Szerencsénk volt, mert este 8 óra előtt pár perccel a városba értünk, így éppen elértük a Petra by Night programot, s az ősi romvárost a csillagok fényében fürödve is megcsodálhattuk. A kanyon két oldalán lampionok mutatták az utat, és amikor odaértünk a Kincstárhoz, az addig csak képeken látott híres templomhoz, a többi, több ezer turistához hasonlóan mi sem nagyon tudtunk megszólalni. Monumentális, lenyűgöző, aki látta, soha nem felejti el. És ez az érzés másnap, amikor szikrázó napsütésben is nekiindultunk a sziklák ölelte területnek, tovább erősödött. 

Petrában, a Nabátai királyság sziklafalba vájt fővárosában egykor 30 ezer ember élt. A tengeri hajózás megjelenésével a város elhagyatottá vált, és hosszú évszázadokra a feledés homályába merült, mígnem a 19. században egy utazó újra felfedezte. Azóta világhírű lett, vonzza a turistákat. Maga a város egy magas, néhol 2-300 méter magas sziklákkal körülvett terület, ami helyenként csupán egy-két méter széles kanyonná szűkül, a sziklafalakba vájt templomok, sírok romjai csodálatosak, misztikusak. 

Mi közel hét órát túráztunk a 35 fokos melegben, és bár kitikkadtunk, megérte, hiszen a magasból is megcsodálhattuk a romváros páratlan panorámáját. A szomjunkat a nem túl könnyű séta végén hűsítő mentás-citromos limonádé oltotta, potom hét dinárért – egy dinár 500 forint…