„Vadászati múlttal” könnyebb vizsgázni

A megosztott öröm dupla öröm – tartja a közmondás. Ezt a gondolatot szem előtt tartva döntött úgy az Országos Magyar Vadászkamara Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területi Szervezete, hogy a közelmúltban sikeres vadászvizsgát tett személyek vadászavató ünnepségét a rokonok és a barátok jelenlétében Tiszadobon rendezi meg az országos vadásznap keretében.

Az újonnan felavatott ifjú vadászok között volt a Nyírmadán élő Fejér Szilvia is.

– A párom, Szöllősi Zoltán immár huszonegy éve dolgozik hivatásos vadászként, jelenleg a rohodi székhelyű Sige Vadásztársaság munkatársa, illetve tagja is a civil szervezetnek.  Tizenhét éve vagyunk együtt, így természetes, hogy részese vagyok én is a mindennapi életének. Ez azt jelenti, hogy ott vagyok  a vadászatokon, a hajtásokon,  járunk együtt is etetni a vadat. Megismertem, megszerettem a természetet, s úgy éreztem, hogy vadászként még többet tudok tenni a növény- és állatvilágért. Hogy miért nem korábban vizsgáztam le? Talán most jött el az ideje – mesélte Fejér Szilvia.
–  Nyáron dolgozom, ugyanis fagylaltos vagyok, ezért ősztől tavaszig járom az erdőt, olyankor vagyok kint sokat a természetben, s akkor van idő, illetve törvény adta lehetőség is az apróvadvadászatokra, s olyankor tudunk elmenni a hegyekbe is.

– Úgy gondolom, nekem sokkal könnyebb volt a tanfolyam, mint azoknak a társaimnak, akiknek nem volt ilyen vadászati múltjuk, nem volt ilyen előéletük. A számomra sok tárgy, szokás és szabály már ismert volt, én már tudtam, hogy mit hogyan kell csinálni. Ilyen szempontból könnyebb volt a fegyverismeret is, hiszen nem volt számomra ismeretlen a puska.

Sikerült-e már valamit terítékre hozni? – kérdeztük Szilviától.

– Tavasszal vizsgáztam le, akkor már fagyiszezon volt, nem jutott idő vadászatra, az idei őzbakszezon így most kimaradt. A távlati célom az, hogy majd mindegyik Magyarországon élő vadfajból terítékre hozhassak egy-egy példányt. Egyaránt szeretek magaslesen ülni és cserkelni is. A magaslesen együtt ülünk a párommal, s én is várakozom türelmesen vele akár több órán keresztül.
A beszélgetés közben kiderült, Szöllősi Zoltán a lőfegyver mellett szívesen használ íjat is.

–  Teljesen más impulzust és élményt ad, ha íjjal tizenvalahány méterről hozom terítékre a vadat. Nagy kihívás, hiszen a vad érzékszerveit olyan közelről már nem könnyű kijátszani. Jóval többet kell tudnia a vadásznak a természetről, az állatok szokásairól, mint amikor puskával indul el vadászni. Van íjász magasles, vannak íjász sátraink, de lehet vadászni cserkelve is, hiszen az igazi kihívást a 15-25 méteres távolság jelenti. Nagy felkészülést igényel, hogy közelre lopódzhassunk, vagy ha odavárjuk a leshelyre, úgy kell mozdulnunk, hogy a vad ne vegye észre.
Szóba került az is, vajon mit fog először elejteni Szilvia.

– Először a nyúl és fácán jöhet számításba. A vadászterületünkön minden van – apróvad és nagyvad egyaránt –, de azért a ranglétrát be kell tartania, a kicsiktől haladunk a nagyobbak felé – utalt a vadászati szokásokra Szöllősi Zoltán. –  A trófeás vad akkor következik, amikor már biztosabban kezeli a fegyvert. Én mindegyik trófeámra büszke vagyok, de van egy szarvasbika, amit Nógrád megyében a magyarnándori területen ejtettem el. Előtte három évig figyelgettük Szilviával,  aztán a harmadik évben egy fatális véletlennek köszönhetően sikerült terítékre hoznom a vendégeskedésünk utolsó napján. A lakásunkban van egy rész, ahová kitehetem a trófeákat, a párom beleegyezett. Remélem, hamarosan az ő trófeái is ott sorakoznak majd, s én avathatom fel őt különböző vadásszá – tette hozzá befejezésül Szöllősi Zoltán. 

MML