Tiszadob

2023.01.15. 07:00

Hiába menekülsz, hiába futsz! - szólt a tizenéves lány után a titkos követője

A Tiszadobon élő Szigeti Ferencné írásba foglalta élete fájdalmasan vagy örömtelien fontos eseményeit.

„A naplóírás – életünk múló eseményeinek számbavétele, az okok-okozatok keresése, mintha az életen átvonuló lábnyomokat követnénk – a lélekgyógyászat fontos eszközévé vált. De elsősorban alkotó tevékenység, és gyakorta szórakoztató” – mutatott rá Anna-Maria Dell`Oso író, újságíró, hozzátéve: „A naplóírás ősi és önmagunknak szóló feladvány: meg tudjuk-e őrizni az időt? Olyan, mint virágot préselni, bort érlelni. Ha ma kevés időt rászánsz, később élénkebb képet kapsz belső életed eseményeiről, mintha fényképek százai készültek volna rólad.”

Nos, a Tiszadobon élő Szigeti Ferencné (szül. Szendi Erzsébet) férje halála után, 10 éve ragadott tollat, hogy írásba foglalja élete fájdalmasan vagy örömtelien fontos eseményeit. Hiszi, hogy mondanivalója tanulságos és üzenetértékű nemcsak szűkebb, hanem tágabb családja, Tiszadob egésze számára.

Bunkerbe menekültek

Nemrégiben a település első embere, Bán György polgármester és Mészárosné Sándor Ágnes, a Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője köszöntötte Erzsike nénit a 90. születésnapja alkalmából. Az 1932-ben született ünnepelt meghatódva vette át a miniszterelnök kézjegyével ellátott emléklapot, majd szintén könnyeivel küzdve mesélt lapunknak élete történéseiről.

A 90 esztendős ünnepelt, a Tiszadobon élő Szigeti Ferencné lányával, Erzsikével
Fotós: A család archívuma

– Tizenéves kislány voltam, amikor a 23 éves bátyámat elveszítettük a ’44-es háborúban. Felderítő rádiós volt, hősi halált halt, amikor bombáztak az oroszok. A szüleim halálukig gyászolták Jánost – emlékezett Erzsike néni, majd felidézte, amikor Tiszadobra bevonultak a ruszkik, és édesapja bunkert épített. Ott vészelte át a Szendi család a poklok poklát, később a szomszéd pincéjébe menekültek át. 

– Egyszer csak elhallgatott a fegyverropogás. Mire hazaértünk, a katonák már betörtek a lakásunkba, elfoglalták az otthonunkat. „Ne törjetek, ne zúzzatok, jóbarátok vagyunk!” – mondta nekik anyanyelvükön az édesapám, aki az első világháborút követő fogságban tanulta meg az orosz nyelvet. Annyira megkedvelték az önkényes albérlők, hogy magukkal vitték tolmácsnak.

– Amúgy pár hold földön gazdálkodtunk, szántottunk, vetettünk, nekem is kijutott a kemény munkából. Mindössze öt elemit végeztem, majd magántanuló lettem. Apám szeretett volna taníttatni, hogy többre vigyem, mint ők, ám akkor megszállták a falut a németek – kezd újabb időutazásba a 90 éves ünnepelt, majd rövidre zárva így összegez: minderről részletesen ír a naplójában, amelynek fényképmelléklete is figyelemre méltó.

Tizenévesen szerettek egymásba

– A férjemet egy évtizede, 58 év házasság után veszítettem el. Azóta egyedül élek a nagy, kertes házban, fenyőfa-árusítással egészítem ki a kis nyugdíjamat ilyenkor, decemberben. A fiunk, Ferenc egyetemi oktató Nyíregyházán, a lányunk, Erzsike magyar-történelem szakos tanárként dolgozott itt, a tiszadobi iskolában, ma már nyugdíjas – meséli büszkén Erzsike. Amikor arról faggatom, hogyan ismerkedett meg a nagy Ő-vel, nem mindennapi sztorival áll elő:

– Ferivel már gyermekkorunktól ismertük egymást, itt lakott pár házzal arrébb. Egyik vasárnap a kastélynál sétálgattunk a barátnőimmel, ő pedig hazafelé követni kezdett engem. Félelmemben megszaporáztam a lépteimet, mire ő utánam szólt dalolva: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz!”. Ő 17, én 15 éves voltam, amikor egymásba szerettünk. Pár évvel később bevonult katonának, három évig vártam rá, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

– Dolgos ember volt az uram: földet művelt, gazdálkodott, télen nádat vágott a jégen, majd a téeszben kereste kenyerét. Nyitott volt a tanulásra is: tanfolyam után zetorra ült, majd anyagbeszerzőnek nevezték ki. Tizenöt évig járta az országot, lelkiismeretesen tette a dolgát; szerették, tisztelték, mert becsületes, segítőkész ember volt. Ugyanez mondható el a következő 15 évéről is, amikor személyzeti vezető lett.

– Büszke vagyok a gyermekeinkre, a jó nevelésnek köszönhetően önmagunk tükörképét látom bennük. Mindketten tanult, céltudatos emberek lettek, szorgalmuk révén köztiszteletnek örvendő személyek. Sosem felejtették el, honnan indultak, hogy fiatalon velünk kapálták a földeket, rendezték a háztáji gazdaságot, segítettek az állatok körüli teendőkben. Máig jót nevetünk, amikor eszünkbe jut a nap, amikor Feri fiunkat alva találtuk a kukoricatáblában, mert elfáradt szegény.

Kedves naplóm...

Visszatérve a jelenbe, Erzsike néni örömmel újságolta, hogy korához képest jó egészségnek örvend, mindössze a keringése és a vérnyomása rendetlenkedik olykor-olykor, amikor pedig a dereka makacsolja meg magát, inkább pihen, semmint hogy bódító pirulák után nyúljon. Mindig talál magának valami elfoglaltságot: varrogat, olvas, virágokat és zöldségeket gondoz, még gyümölcsfa csemetéket is ültet a kertben.

–  Az ebédet házhoz hozzák. A jelenlegi gondozónőm, Juliska bevásárol, behozza reggel a Keletet, befizeti a csekkeket, kiváltja a gyógyszereket. A lányomék és a fiamék rendszeresen látogatnak, odafigyelnek rám. Imádom őket, de nem hagynám el a megszokott otthonomat, a virágos udvaromat. Én már csak egyszer fogok költözni, a falu végi temetőbe. Ezer szállal kötődöm Tiszadobhoz, itt éltem le az életem, úgy ismerek mindent és mindenkit, mint a tenyeremet. Boldog lennék, ha féltve őrzött, nap mint nap gyarapodó naplóm majd jó kezekbe kerülne, s mint kordokumentum, kötve-fűzve is megjelenne, elérhetővé válna a településen élők és minden érdeklődő számára.


 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában