Interjú: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel

Több mint egy éve árnyékolja be munkáját a szomszédunkban zajló háború. Kezdettől fogva a békés rendezés mellett szólal fel – mi a legnagyobb akadálya ennek? 
Látható, hogy kialakult egy háborús pszichózis Európában és a transzatlanti világban, s ez elhitette az uniós döntéshozókkal is, hogy ennek a háborúnak a csatatéren lehet megoldása. Nem érzékelik a súlyát azoknak a veszteségeknek, amelyeket ez a háború okoz. Naponta emberek ezrei halnak meg, folyamatosan pusztulnak a természeti és épített értékek, s ahelyett, hogy ennek minél gyorsabban próbálnának véget vetni, a döntéshozatalt csak a jobb pozíció elérésének reménye vezérli a csatatéren, ami egyre nagyobb társadalmi feszültséget generál. Az Európán kívüli világ is rendkívül elégedetlen ezzel a helyzettel, hiszen a tőlünk több ezer kilométer távolságra fekvő térségek ugyanúgy szembesülnek a háború okozta nehézségekkel: az elszabaduló inflációval, a dráguló élelmiszerárakkal, az energiaellátási válsággal, akárcsak mi. Egyre többen és egyre markánsabban adnak hangot abbéli véleményüknek, hogy ennek most már legyen vége, végre legyen béke. 

Egy átlagember megengedheti magának az indulatot, amikor arról hall, hogy szabotázsra készülnek hazája energetikai rendszere, biztonsága ellen. Hogyan lehet ezt higgadt diplomáciával kezelni? 
Ukrajna kormánya ellenséges és tisztességtelen lépéseket tesz velünk szemben, többet enged meg magának, mint amit Magyarország tolerál. Ha a Barátság kőolajvezetéket támadás érné, az romba dönthetné hazánk gazdaságát és hétköznapi életét, ahogy Szlovákia és Csehország ellátása is megrendülne. Az alternatívaként rendelkezésre álló horvátországi vezeték még nem képes a kiesés pótlására. Mi hónapok óta kérjük Horvátországot a kapacitás bővítésére, de nem hajlandó a teljesítésére. A diplomácia szintjén azt tudjuk elmondani minden fórumon, hogy Magyarország számára az energiaellátás biztonsága szuverenitási kérdés, az ellátórendszer elleni minden támadás, szabotázs pedig hazánk szuverenitása elleni támadás. Európában sajnos erre súlyos precedenst is láthattunk korábban, amikor az Északi Áramlat terrortámadás áldozata lett. Botrányosnak gondolom, hogy ez megtörténhetett, az, hogy az európai energiaellátás egyik stratégiai rendszerét érte támadás. Azonban még botrányosabbnak tartom azt, hogy senkit nem érdekelt, ki tette ezt, ki állhat mögötte, s botrány az is, hogy a mai napig nem vizsgálták ki a történteket. 

Visszatérve a háborús helyzetre: hazánk segítő hozzáállását jelzi az is, hogy részt veszünk a szolidaritási folyosóban, ami az ukrán gabona és termények előtt nyitott utat. Ez esetlegesen rosszul is elsülhet? 
A háború szembesített minket azzal, hogy számos afrikai és közel-keleti ország nagymértékben alapozza az ellátását az Ukrajnából származó gabonára és más terményekre. Mi partnerek vagyunk, és mindent megteszünk azért, hogy az ukrán gabona a lehető leg­gyorsabban eljusson a folyami vagy tengeri kikötőkhöz, hiszen, ha ezekben az afrikai és közel-keleti országokban élelmiszer-ellátási válság alakul ki, akkor az teret nyithat a szélsőséges ideológiáknak, a terrorizmusnak, az újabb népességvándorlásnak, az illegális migrációnak, s e folyamatok mind Európára jelenthetnek veszélyt. Mi, magyarok ezért is segítjük a kezdetektől fogva az ukrajnai termények eljuttatását a célállomásokhoz, tesszük mindezt a logisztikai és tárolókapacitásaink bővítésével. Azt viszont senki sem várhatja el, hogy a szolidaritási útvonal megnyitása a magyar piacot borítsa fel, magyar termelőket tegyen tönkre. Ebben kiáll mellettünk a lengyel, a szlovák, a román és a bolgár kormány, valamint gazdatársadalmaik is. 

A jó szomszédi kapcsolat száz éve szinte lehetetlen kihívásnak tűnt Magyarország számára. Amit ma látunk északon, délen s nyugaton, az reménykeltő. Keleten is. Beérhet a türelem és a fáradozás gyümölcse? 
Sajnálatos módon Ukrajnával már a háború előtt is voltak konfliktusaink, amelyek abból eredtek, hogy szisztematikusan korlátozták a magyar nemzeti közösség jogait, köztük az anyanyelvhasználathoz fűződő jogot. A háború kitörésekor ezt a kérdést mi levettük a napirendről, és nem is vettük volna elő, ha nem fogadtak volna el egy újabb törvényt, amely még rosszabb helyzetet teremtett az Ukrajnában élő magyar közösség számára. Ez év szeptemberétől a megszűnés veszélye fenyegeti a magyar kisebbségi iskolákat. Magyarország nagyon sok gesztust tett Ukrajna felé, rengeteg segítséget nyújtottunk, de olyan ponthoz érkeztünk, amikor határozottan fel kell szólalnunk a magyar érdekek mellett. Megértjük Ukrajna nehéz helyzetét, kezdettől fogva elítéljük a háborút, kiállunk szomszédunk szuverenitása, területi integritása mellett, több mint egymillió menekültet befogadtunk, és segítettünk rajtuk, azonban a szolidaritásunk nem jogosítja fel az ukrán kormányt arra, hogy magyarellenes lépéseket tegyen. Továbbra is ki fogunk állni a Kárpátalján élő magyarok mellett, kitartunk amellett is, hogy az OTP-t le kell venni az ukrán feketelistáról, és elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy ország energiaellátását veszélyeztessék, vagy fenyegetőzzenek az ellátórendszer felrobbantásával. És mi akkor is tartani fogjuk ezt az álláspontunkat, ha ezért az egyenes, világos beszédért támadásnak leszünk kitéve.
 
Az uniós vezetők nem szeretik az egyenes beszédet, legyen szó az Északi Áramlat elleni terrortámadás kivizsgálásának elmaradásáról, az EU gazdasági, politikai erejének megroppanásáról vagy éppen a magyar kisebbségek jogfosztásáról. Meddig lehet elmenni ebben a látszólag macska-egér harcban? 
Az, hogy az európai vitákban az egyenesen kimondott szótól félnek, nem a háború következménye, ez már a háború kitörése előtt is így volt, amikor az Európai Unió jövőképéről vita bontakozott ki a szuperállamot vizionálók és a tagállamok szuverenitásához ragaszkodók között. Ez a vita nem zárult le, és jól láthatóan egy lopakodó központosítási törekvés tanúi lehetünk most is. Eljutottunk oda, hogy egy uniós érdekközösség Németország vezetésével immár arra törekszik, hogy a fontos döntések ne egyhangúsággal, hanem többségi döntéssel születhessenek meg a jövőben. Ez pedig azt jelentené, hogy a nagy tagállamok érdekei érvényesülnek minden kérdésben, a kisebb államoknak pedig „hallgass a neve”. A történelemből jól tudjuk, hogy hogyan működik ez, és hogy mi lesz a vége. Ez az oka annak, hogy a domináns országok a történelem során soha nem voltak hívei az egyenes beszédnek, és most sem szeretik azt. Ugyanakkor a színfalak mögött sokan elmondják nekem, hogy egyetértenek a magyar állásponttal, egyetértenek azzal, amiről én szólalok fel, csak különböző okok miatt ezt nyilvánosan nem mondhatják el. Szabadkozva hozzák fel a hazájukban uralkodó hangulatot, a labilis politikai viszonyokat, a sajtó nyomását, a félelmet a brüsszeli utasításoktól. A hivatalos találkozókon sorra jönnek hozzám a külügyminiszter-kollégák egy-egy fontosabb napirendi pont előtt, s kérdeznek rá: „Ugye el fogod mondani az érveidet, ugye ki fogsz tartani mellettük?” Ilyenkor azt szoktam válaszolni, természetesen én ezeket megteszem, de amikor visszakérdezek, hogy ők miért nem teszik ugyanezt, akkor sorolják az előbb említett kifogásaikat. 

Békésebb vizekre térve: az elmúlt években többször tisztelte meg személyes jelenlétével vármegyénk stratégiai beruházásait. Üzenheti ez azt, hogy hazánk keleti szeglete kezdi betölteni a híd, a kapu szerepét? 
Az elmúlt években az ország keleti fele fantasztikusan teljesített, s ez különös jelentőséggel bír, mert egy nagyon nehéz időszakban értük el mindezt. Három éve olyan válságspirálba került a világ, így hazánk is, amelyhez foghatót a mi nemzedékünk még nem élt meg. Minden a világjárvánnyal kezdődött, ami generált egy gazdasági világválságot, majd következett egy katonai, biztonsági krízis, ami ismét világszinten rengette meg a gazdasági rendszert. Ebben a helyzetben állta a sarat Magyarország és annak keleti része is, úgy, hogy elsőként szembesült a háború következményeivel. Az itt élő emberek ezt a kihívást is fantasztikus helytállással, példamutatóan kezelték, több mint egymillió menekültet fogadtak, és segítették őket. Másfelől abban is kiemelkedő szerepet játszik a térség, hogy a magyar gazdaságot is növekedési pályán tudjuk tartani. Ahogy most is láthattuk: Kemecsén új ipari park kezdte meg működését, Kisvárdán erősödik a logisztikai szerep, bővül a raktárkapacitás is. A Nyíregyháza–Debrecen-tengelyen pedig kibontakozóban van egy autóipari központ, amely nemcsak európai, hanem világviszonylatban is felkerült a térképre.
 
Ha már kapu és híd: hogyan értékeli a magyar kormány 2010 után indított keleti nyitás programját a jelen eseményei tükrében? 
Amikor a keleti nyitás stratégiáját megfogalmaztuk, arra a felismerésre alapoztuk, hogy a keleti világ hatalmas lépésekkel zárkózik fel a nyugatihoz, s látható volt, hogy hamarosan meg is fogja előzni azt. A nagy keleti, kínai, koreai, japán vállalatok Magyarországra ma úgy tekintenek, mint egy vonzó európai beruházási helyszínre. Ráadásul az európai és világgazdaságot leginkább meghatározó iparágban, az elektromosautó-iparban a keleti és nyugati beruházások találkozási pontjává váltunk. Az elektromos autókat gyártó nyugati vállalatok és az ezekhez nélkülözhetetlen akkumulátorokat gyártó és fejlesztő keleti cégek Magyarországon rövidítik le a beszállítói láncaikat. Ez teszi lehetővé azt, hogy korunk nagy ipari forradalmi átalakulásában hazánk megkerülhetetlen, több ponton piacvezető szereplővé vált.
 
Reális szemlélő előtt vitathatatlan keleti nagyhatalommá vált Kína. Napóleon mondta: „Kína alvó oroszlán, de ha felébred, a világ beleremeg.” Hogyan ért minket Kína ébredése? 
Számokban kifejezve 2010-ben az Európai Unió 22, Kína 9 százalékkal vette ki a részét a világ-GDP-ből, 2023-ra azonban megfordult a helyzet, Kína 18, Európa pedig 17 százalékkal van jelen. Mindenki tudta, hogy Kína le fogja dolgozni a technológiai hátrányát, világosan látható volt, hogy a pénzügyi forrásai egyre bővülnek, a humán erőforrásai pedig nagyságrendekkel nagyobbak, így majd a gazdasági teljesítményével Kína az élre tör. Mi ezt láttuk előre, és arra törekedtünk, hogy Magyarország a nyertese legyen ennek a folyamatnak. 

Nyéki Zsolt