„Megöljem magam itt?” – A román orvos részletesen elmesélte, mi is történt azon a végzetes napon...

– Személyesen szeretnék bocsánatot kérni – mondta dr. S. D., miközben felállt a Tiszalöki Büntetés-végrehajtási Intézet távmeghallgató szobájában azt követően, hogy a 2016. augusztus 31-én az orosi házukban meglőtt R. L. – akinek felesége belehalt a fejlövésbe – kijelentette, a mai napig nem kért sem a vádlott, sem a családja bocsánatot azért, amit a román orvos tett.

Forrás: illusztráció / archív

– Megbocsáthatatlan – válaszolta R. L., majd a tárgyalóteremben ő is felidézte a végzetes nap történéseit.

Öngyilkossági gondolatok

A Nyíregyházi Törvényszéken csütörtökön a vádlott kihallgatásával folytatódott az előre kitervelten, aljas indokból több ember sérelmére elkövetett emberölés bűntettének kísérlete miatt indult büntetőeljárás. A román orvos anyanyelvén írta le a vallomását, amit felolvasott, s egy tolmács fordította azt.

– Ez az egyetlen igazság – hangsúlyozta a román orvos, s akárcsak az előkészítő ülésen, most is elismerte a bűnösségét, de azt nem, hogy előre kitervelt, aljas tett lett volna. Vallomásából kiderült, hogy amikor 2014 augusztusában szakítottak, súlyos depresszióba esett, egyre gyakoribbá váltak az öngyilkos gondolatai, és ezek egyre életszerűbbé váltak az agyában.

– Arra jutottam, hogy ezt a legjobb pisztollyal elkövetni, s beszereztem azt – hangzott el.

Próbált más kapcsolatot kialakítani, de senki sem volt hasonlítható a régi szerelméhez. A férfi két évvel később is abban reménykedett, hogy a nő visszatér hozzá, 2016 augusztusában a depressziója csúcsára ért.

– Augusztus 30-án szörnyű éjszakám volt, félelmetes alvással, sok valóságtól elrugaszkodott álommal, öngyilkossági gondolattal és szívritmuszavarral – elevenített fel a történteket S. D., s arra gondolt, hogy mielőtt végez magával még egyszer megkérdezi az asszonyt, helyreállíthatják-e a kapcsolatukat. Augusztus 31-én megyeszerte, kórházak, rendelők előtt kereste a nő autóját. Önmagának is feltette a kérdést, hogy miért vitte a pisztolyt magával, s arra a következtetésre jutott, hogy ezzel időt akart spórolni. Ha nemleges lesz a nő válasza, vagy szóba se akar vele állni, akkor ott helyben megöli magát. Elment a nő orosi családi házához, távolabb leparkolt az autójával, kivette a kerékpárt a kocsiból és továbbment a ház felé, miközben várta, hogy a nő hazaérjen.

„Reflexszerűen lőttem”

– Integettem neki, hogy álljon meg. Meglátott, lelassított, de továbbhajtott. Nagyon izgatottá váltam és stresszes lettem, alig 1-2 méter volt köztünk a távolság – olvasta az orvos a papírjaiból, majd felidézte, hogy a kapuhoz érve letámasztotta a biciklijét, a még kocsiban ülő hőhöz fordulva azt mondta, üljenek be valahová, beszéljék meg a dolgokat, ám az asszony a ház felé indult. S. D, követte és amikor a terasz lépcsőjéhez ért, elővette a pisztolyt, amit a saját fejéhez tartott.

– Megöljem magam itt? – kérdezte.

– Tedd, tedd azt – válaszolt a nő és továbbindult.

– Az előszoba ablakához lépett, s csak néztük egymást. Megszűnt az időérzékem, nem tudom, meddig álltunk ott, majd kinyílt a nappali ajtaja, odafordultam és reflexszerűen abba az irányba lőttem, ahol állt. Meghúztam a ravaszt, de nem szándékosan tettem. Nem értettem, miért lőttem, ott maradtam leblokkolva. Majd kinyílt az ajtó és automatikusan újra lőttem. Nem láttam, hogy a bezárt ajtó mögött mi történik, csak annyit hallottam, hogy leestek a földre, hallottam még gyors gyerekjárást és kiabálást, ami mintha álomból ébresztett volna fel – olvasta S. D., aki úgy fogalmazott: félelem, blokk, reflexszerű cselekedet volt, amit a jó isten koordinált.

Ezután beült az autóba és elindult Romániába, hogy ott legyen öngyilkos, s hogy ott temessék el.

– Lelkiismeretfurdalásom volt, hogy nem öleltem meg – jegyezte meg a férfi, aki tudta, két napja van a kiadatásáig, addig végiggondolja, mit kell tennie. Romániában a testvérénél a tévében látta, hogy mivel gyanúsítják, másnap pedig elfogták.

– Ez az igaz történet – jelentette ki a tárgyaláson S. D., aki arról is beszélt, hogy a szakértői vizsgálatok nem a valóságot adják vissza, ahogy a tanúvallomások is csak súrolják az igazságot.

– Kínlódtam sokat a börtönben. Nyolc hónap után el tudtam érni az egyensúlyt, amivel megvagyok – mondta.

Apa, ne halj meg!

Az orvos vallomását követően az elhunyt nő férje, R. L. lépett a törvényszék tárgylótermébe.

– Fenntartom a korábban tett vallomásomat, így öt év elteltével nem tudok újat mondani – hallatszottak a szavai.

– A nap a szokásos rutin szerint indult, készültek arra, hogy a gyerekeknek délután lesz az első tanévnyitó ünnepsége. – Amikor megjött a feleségem, kiszállt az autóból és szólt: Laci, gyere már! Egy méterre állt tőlem, a férfi az autó végében. Szólni sem tudtam, olyan gyorsan történtek a dolgok. Megöllek, mondta és már lőtt is, egymás után kétszer. Nem célzott lövést adott le, beestem a szélfogóba és vártam, hogy odateszi a pisztolycsövet a fejemhez és meghúzza a ravaszt. De nem jött, gyáva volt – mondta R. L., aki nem tudta megmondani, hogy az orvos mikor biztosította ki a Magnum forgótáras pisztolyt, a torkolattűzre emlékszik és a visító hangra, amit a fegyver kiadott. A kislánya mellette térdepelt és törölgette az arcát. „Apa, ne halj meg!”- kérte, s tőle tudta meg, hogy a felesége meghalt. A kisfia pedig látta, ahogy az ismerős orvos biciklivel elhajt. Ezek a tények – jelentette ki az apa, aki egyedül maradt a két gyermekével, maradandó károsodással él, bal oldalára lebénult, elveszítette a munkáját.

– A gyermekeim azóta sem tudják kimondani azt a szót, hogy anya. Anyák napján pedig a temetőbe megyünk, ezt nem lehet megmagyarázni, ahogy a veszteségük is pótolhatatlan – fogalmazott az édesapa, és megbocsáthatatlannak nevezte az orvos tettét, aki most először kért bocsánatot. A tárgyalás tanúk meghallgatásáéval folytatódott.