Hol vannak a Pál utcai fiúk?

Egy ideig kínlódott, noszogatni kellett,

aztán már magától is

elővette a regényt, csak a

végén csuklott el a hangja.

Segítettünk neki, de néhány

mondatnál tovább mi, felnőttek se

bírtuk, összeszorult a torkunk, a hangok

nem akartak bátran képződni.

Ezért is lett emlékezetes

számunkra Molnár Ferenc

regénye. A Móricz Zsigmond

Színház

főpróbájának felnőtt

közönsége mozdulatlanul, néma

csendben kísérte figyelemmel az

előadást.

Pedig mindenki ismerhette a történetet, a

végkifejlet sem lehetett ismeretlen.

Mégis. Az sem volt zavaró annyira, hogy a

fiúkat lányok játszották,

hiszen ez is előfordult már a

színháztörténetben. Igaz,

kibukik a jelmez alól olykor-olykor

egy-egy nőies mozdulat, bájos mosoly

terül szét az arcon, nincs igazi

fiúfrizura, s a mozgás is inkább

lányos, mint fiús.

Nem is ez a lényeg, hanem, hogy elhisszük-e

a lányoknak ezt a fiús

történetet, ha egyáltalán

fiús a történetet maga? Mert a

cselekmény – hitem szerint – nem a

grundról vagy a

füvészkertről, a

gittegyletről szól, hanem valami

egészen másról. Valami

olyasmiről, amit a Kiáltvány

megfogalmaz: „Most mindenkinek talpon kell lenni!

Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha

nem leszünk bátrak, az egész

területet elveszik tőlünk.

Veszélyben a grund!” Hány

kiáltvány fogalmazódott már

meg nemzeti történelmünk során,

s milyen kevés eredménnyel.

A fiatalember Molnár Ferenc nem

adta fel, s a mai olvasók,

színházlátogatók egy

része se adja fel, hogy minden

körülmények között

szükség van a hősiességre, a

bátorságra, az erkölcsi

nemességre. Az ellenfél

tiszteletére. Mert az ellenfél nem

ellenség, hanem másképpen

gondolkodik, mint mi. 

hűség,

barátság,

árulás

Grund, gittegylet,

einstand… olyan szavak,

melyek több mint száz

éve nemcsak a magyar,

de az egyetemes szókincs

részei is; útjelzői,

rejtjelkulcsai egy örök

történetnek, mely

bajtársiasságról,

harcról,

hűségről,

szeretetről,

árulásról

szól, mely bárhol

és bármikor

megszülethetett volna, de

mégis éppen itt,

nálunk, a

századfordulós

Pesten kelt életre.

A legnépszerűbb magyar

regény (napjainkban is

olvassák

Olaszországtól

Japánig) most

ünnepelte századik

születésnapját, de

semmit sem veszített

elevenségéből,

frissességéből. Ott

van mindenhol, ahol kell egy csapat;

ahol néhány embert

közösségé

szervez egy cél, egy eszme, egy

nyelv, egy érzés.

Tasnádi Csaba

különös szellemi

izgalommal irányította a

népes

szereplőgárdát,

amelyben eggyé

kovácsolódott idős

és fiatal, tapasztalt és

tapasztalatlan. Sikerült

megtalálnia a

törékeny Kuthy

Patríciát

(Nemecsek), aki a

szemünk előtt magasodik a

többiek fölé. Sikeres

választás volt

Fridrik Noémi

(Geréb), aki

sajátos sorshelyzeteiben az

arcjátékával is

képes volt mindent elmondani

önmagáról.

Erősen drámai

színeket mutatott meg a

felnőttek közül

Horváth Margit

(Nemecsek anyja),

míg a feszes, de

érző lelkű

Rácz

tanár urat

Bárány

Frigyes formálta meg

kiválóan.

Székely

László

díszletében a

Schäffer Judit

tervei alapján

Véber

Tímea és

Zsigmond Éva

segítségével

készült ruhák

felidézték a

Pál utcai fiúk

világát. Hosszú a

stáblista, a most meg nem

említettek is

hozzájárultak ahhoz, hogy

élményszerű

előadás jöjjön

létre.

A felnőtt nézőnek

pedig bizonnyal eszébe jut: nem

lenne méltatlan dolog, ha a

társulat a Parlamentben

bemutatná ezt az

előadást, a

képviselőknek pedig

kötelező lenne

megnézni. Hátha

ismét eszükbe jutna, hogy

mindnyájunknak van grundja,

amelyért küzdenünk

kell.

- Nagy István Attila -