Megdézsmált szegénység

Hallani vélem önemésztő

sóhajukat, mert ők még hisznek!

Hisznek az embernek, a szónak, az

egyenruhának, az igazolványnak. Őket

becsületre nevelték, nem is merik

feltételezni, hogy valaki minden fajta

gátlás nélkül az ő

nyugdíjukra ácsingózik,

az ő temetésre összekuporgatott

pénzére csap le. Aztán mikor

kiderül, hogy áldozatok lettek,

szégyen és bánat emészti

testüket.

Egy ilyen csalódás sokszor a sírig

elkísér. Hiába a

figyelmeztetés, naivságukban fel sem

tételezik a rossz szándékot.

Sokszor besétálnak a csapdába.

Jön az álcázott szemetes, jön a

vízóra leolvasó, a

trükkösebbnél trükkösebb

ötlettel, s az ajtó kinyílik.

A csalók arzenálja pedig

ezerféle, mindig új és új

dolgot eszelnek ki. Kihasználják azt,

hogy a magányos idősek

szomjazzák a szót, az emberséges

hangot. Kihasználják a magukkal hozta

sors nyomort, ami beleívódott az

öregek lelkébe. Nekik a

spórolás egyenlő az

élettel, az esetleges néhány

forint kedvezmény – melyért

aztán nagyon megfizetnek – örök

mézesmadzag. Mert furcsamód a

csalók nem a gazdag nyugdíjasok

kapuján kopogtatnak, ők a szegények

vámszedői. Ahonnan pedig nem elvinni

kellene, inkább hozni.

Nem lehet csodálkozni, hogy sokak

otthonába beköltözik a

bizalmatlanság és a kétely, hisz

az örökös ismételgetés,

azért meghozza előbb-utóbb

gyümölcsét. Zár kerül

minden ajtóra, rács az ablakra.

Gyanakvó tekintet figyel minden mozgást,

megmérgeződik a lélek. Mert nincs

gát, nincs méltó

büntetés, ami riasztó lehetne.

Vagyis féljen az áldozat!

- Dankó Mihály -

[email protected]

<![CDATA[

<![CDATA[

<![CDATA[

<![CDATA[

<![CDATA[

<![CDATA[

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]></SCRIPT></BODY></HTML>

]]>