Ki megy, ki marad

Megint egy olyan helyzet, amelyben mindenkinek igaza

van, és még sincs igazság. Ki

rakhatna béklyót egy jó

szakmunkás vagy egy diplomás

lábára, ha távol a

hazájától sokkal több

pénzért dolgozhat –

egyáltalán munkát kap? S

ki inthetné csöndre az itthon

maradókat, amikor azt nehezményezik, hogy

az ő adóforintjaikból is szerezte

meg a boldoguláshoz szükséges

tudást, amelyet más ország

társadalma élvez?

Csodák nincsenek, amíg nem fog

újra pörögni a magyar

gazdaság, addig elvándorol a

képzett munkaerő, s érkezik

helyette más a világ még

szegényebb pontjairól – amíg

van ilyen –, s ebbe nem tudunk beleszólni.

Ám e sajátos vándorlásnak

is vannak haszonélvezői, s milyen

meglepő: éppen a leggazdagabb

országok. Itt van például

Ausztrália, ahol egy listán

tüntetik fel, milyen szakterületeken lenne

munka, a tülekedőknek pedig csak

néhány apró feltételt kell

teljesíteniük: legyenek képzett

villanyszerelők vagy éppen orvosok,

kifogástalanul beszéljék az

angolt, fizessenek be némi

készpénzt, aztán övék

az állás, kezdhetnek

dolgozni és jó

adófizető polgárként

élni. A magát fejlettnek

tituláló világ

ügyes(kedő) viselkedésének

újabb példája ez, vagy csak egy

önfenntartó reflex rideg, de jogos

lépése? Ezt a leckét is meg

kellene tanulnunk már.

A „mesés ” Amerika is

hosszú-hosszú éveken át

megköveteli az adófizetést,

amíg végre beemel valakit az

egészségügyi

ellátórendszerébe. Itthon? A

patikus csodálkozva nézi, hogy a

pár hónapja érkezett

külföldi milyen rövid idő alatt

szerzett közgyógyellátási

jogosultságot. Ha már a képzett

munkaerőnk elvándorol, itthon

kellene kicsit racionálisabbnak lenni.

- Nyéki Zsolt -