Utolsó ripacs a jégszínházban

Békák és ebihalak potyogtak az

égből szerdán Japán

keleti partjainál Nanao

városára. Az ilyet még soha nem

tapasztalt helyieknek az a meglátásuk

ferde szemmel, hogy valószínűleg a

tenger fölötti víztölcsér

kiszippantotta a kis kétéltűeket,

majd a szél sodrásával a

szárazföldre zúdította

tömegével. Noha Távol-Kelet messze

van, nálunk, keleten, hasonló

jelenséggel szembesültek vasárnap,

„csak” éppen varangyok helyett

pingponglabdányi jegek

záporoztak ezrével. Más

érdekességként olvasni a

színes hírt, más

testközelből átélni a borzalmas

pusztítást. Bár

békák hullottak volna itt is!...

Ezt a békát ugyanis nem tudják

lenyelni a tönk szélére

sodródott

szabolcs-szatmár-beregiek.

Iszonyúan elbánt velük a

természet, pillanatok alatt torkukon akadt a

szó. Vasárnap délután

rémülten hallgatták a

géppuska-sorozattal felérő

dübörgést, a vihar

utáni csendben tetők,

termőföldek, autók, emberi sorsok

hevertek romokban. Mit vétettek, hogy ennek

kellett történnie? – tették

fel a kérdést, arcukat a kezükbe

temetve, választ nem várva.

Nem elég a maguk baja a

nyírbogdányiaknak, a

nyírtassiaknak, a

nyírkarásziaknak (és

sajnos, még sorolhatnánk), a

szembeszéllel is küzdeniük kell. A

gyászos hangulatban embertelenül viselkedni

– erre végképp nehéz

szavakat találni. Aki arra vetemedik, hogy

árulja a gyorssegítségként

kapott fóliát, aki

szélhámosként igyekszik

adományt gyűjteni, aki hipp-hopp

duplájára emeli a pala

árát, aki sanyarú sorsúakat

akar mélyebbre nyomni gonosz

haszonlesőként, utolsó ripacs a

jégszínházban.

- Ladányi Tóth Lajos -