2009.10.01. 06:17
Táliboktól fenyegetve
<p>Amikor a nyáron debreceni<br /> újságíró kollégám<br /> lehetőséget kapott arra, hogy a<br /> honvédelmi miniszter<br /> kíséretében ellátogasson az<br /> Afganisztánban állomásozó<br /> magyar katonákhoz, irigyeltem is meg nem is.<br /> <STRONG>Zajácz D. Zoltán jegyzete</STRONG></p>
Irigyeltem, mert mint minden
újságíróban, bennem is
él egyfajta kíváncsiság
és kalandvágy: szívesen lettem
volna néhány napig a
tábor lakója, és persze
az is eszembe jutott, hogy amúgy,
turistaként aligha juthatnék el ebbe a
híressé-hírhedtté
vált országba. Ugyanakkor tudtam azt is,
hogy aligha engednének ki a támaszpont
falai közül, vagyis nem látnék
utcákat, tereket, embereket, pedig az ember
ilyesmire vágyik utazás közben. Arra
viszont nem, hogy robbantsanak mellette vagy egy
kapualjból váratlanul tüzet
nyissanak rá.
Katonaként biztosan
másképp mérlegel az ember,
bár sok lehetőség így sincs:
vállalhatja kalandvágyból,
hivatástudatból vagy egészen
egyszerűen a pénzért: ne
felejtsük el, hogy nagyrészt fiatal
emberekről van szó, akik most kezdik az
önálló életüket, idehaza
lakásra, egzisztenciára vágynak.
Ha túlélik. Mert
Afganisztánban vagy Irakban
szolgálni azért nem ugyanaz, mint
Cipruson vagy a Sínai-félszigeten. Ne
feledjük, két hősi halottunk
már van. Nem tudom, hányan tervezik a
visszatérést azok közül, akik
most hazajöttek, de egy biztos: most sokkal
több tudás és tapasztalat
birtokában hozzák meg a
döntést.
- Zajácz D. Zoltán -