Délceg családtagok

Manapság, amikor nem csak a használati

tárgyaink, hanem már az ételeink

is egyre inkább műanyagból

(értsd: mesterségesen

előállított anyagokból)

készülnek, különösen

aggódhatunk természetes

környezetünkért, benne minden

fáért, amit

kivágnak. Erősödik is a

társadalmi kontroll az ilyen

intézkedéseknél, ami jó,

hiszen jelzi: óvjuk, védjük

természeti értékeinket.

Ám mint az embernek, úgy a

fáknak is lepereg egyszer az a bizonyos

homokóra, s el kell fogadni az

elmúlás tényét.

A legjobb persze az lenne, ha minden kivágott

fa helyett kettőt

ültethetnénk, ám ha e nemes

szándékot bekorlátozza is a

szűk tér, számos

lehetőség kínálja

magát a zöldfelületek

gyarapításához. Nagyobb

városokban helye lenne egy olyan

parknak, ahol minden

fánál

táblácskák jeleznék, ki

ültette és melyik családban

száll apáról fiúra a

gondoskodás felelőssége és

öröme. Jó lenne

örökbefogadni egy-egy fát, s

gondoskodni róla akár

generációkon át.

Családtaggá válhatna egy-egy olyan

óriás, amelynek törzsét

megsímogatva elmondhatnánk a

gyerekeinknek: érzed, még őrzi

nagymamád, nagyapád tenyerének

melegét...

Mondják, ha egy ember az életében

legalább tíz fát

elültet, akkor már ad valamit a

világnak. Ültethetnének

fát születésnaposok,

egybekelő jegyesek,

osztálytalálkozóra

összesereglő régi diákok

– se szeri, se száma az ötleteknek.

Egy-egy kényszerű irtás

láttán könnyen elszaladnak a

gondolatok, jó lenne, ha minél több

tett is követné ezeket.

- Nyéki Zsolt -