Fogysztás és az ára

Ha nem is Hannibal, de hulladék „ante portas” – vagyis könnyen a kapuink előtt tornyosulhatnak azok a szeméthegyek, amelyeket mindennapi létünkkel magunk „állítunk elő”. Nehezen tudatosul, de attól még szembesülnünk kell vele: egy-egy flakon frissítő itallal nem csak a hűsítő élvezetet vásároljuk meg, hanem a csomagolás XXI. századhoz illő eltüntetésének a kötelezettségét is.

Vagyis: meg kell fizetni az árát annak, ha nem akarunk saját hulladékunkba fulladni. Nem véletlen, hogy a hulladékszállítás megszervezése az önkormányzatok egyik legfontosabb közszolgálati feladata, kötelezettsége – és egyben olykor a legnyomasztóbb is. Hosszú ideig a lakosságnak nem is kellett ezért fizetni, s később sem a szolgáltatás valós ellenértékét, mert mint annyi minden mást, ezt is dotálta az állam. A jóléti állam tabui sorra dőltek meg (most is döntögetnek jónéhányat), ennek része a hulladékgazdálkodás tényleges költségeinek megfizettetése – vagy legalábbis annak szándéka.

Még mindig nehézkes ugyanis kiszámlázni azt az összeget, amibe egy korszerű, a környezetünket kímélő rendszer kerül. Ha így lenne, az önkormányzatok nem várnák az „önhiki” néven emlegetett megváltót, és nem tartoznának a településeket a szeméttől megszabadító vállalkozónak, aki pedig simán kifezthetné a lerakás és ártalmatlanítás költségeit.

Az átlagpolgártól joggal elvárt áldozat persze kissé magasabb életszínvonalat is feltételezne, hiszen a fizetés előtt kiürülő családi kasszából nem könnyű unokáink jövőjét finanszírozni – üres zsebbel ez kinek-kinek az erkölcsi kötelessége marad.

- Nyéki Zsolt -