Helyi közélet

2011.08.20. 21:08

Felnőttmese a mai magyar betegellátásról

MANKÓ. „A biztosítónk az alacsony éves díjra hivatkozva 500 forintot postázott ki a törésemre”

MANKÓ. „A biztosítónk az alacsony éves díjra hivatkozva 500 forintot postázott ki a törésemre”

A baleset mindig rosszkor történik. És fájdalmas a betegnek, hozzátartozóknak egyaránt. Különösen, ha azok, akiknek feladatuk a segítségnyújtás, fokozzák a szenvedést.

Papp Erika

Neuzer Ferenc kálváriájának elmesélésével tükröt tart az egészségügy elé.– Júniusban épp a családi nyaralást terveztük, amikor 16-án munkába menet nyíregyházi társasházunk lépcsőjén megcsúsztam és leestem. Midőn a mentő beszállított a kórházba, megállapították, hogy kettétört a térdkalácsom. Úgyhogy nemcsak a munkából maradtam ki, hanem tönkrement az egész nyarunk, mert azonnal műteni kellett! A kínok mellett még enni és törölközni sem tudtam mivel, hiszen hirtelen kerültem be, így nem vittem magammal semmit.

A feleségem és a lányom látássérültek, és nehezen igazodnak el a kórház területén, ezért nem látogattak meg. Tehát kanál híján kézzel ettem, amit nem sikerült kiszedni, azt kénytelen voltam visszaküldeni. Sokszor éhen maradtam. Mivel ágyhoz voltam kötve, mosdatás után a kórházi pizsamát használtam törölközésre. Volt időm elgondolkodni, vajon miért nem telik az intézménynek néhány, szinte fillérekért megvásárolható műanyag kanálra és néhány apróságra; számítva a hasonló esetekre?A férfi nagyot sóhajt, aztán folytatja:– Ötnapos műtött voltam, amikor közölték: hazatérhetek. Fekvőgipszben, vagyis sínben volt a lábam, és nem kelhettem fel. A feleségem többször kereste telefonon az orvosomat, ám nem sikerült elérnie, csak a főnővérrel beszélhetett, aki megígérte: tolmácsolja a doktor úrnak a kérését. Eszerint: a nejem azt szerette volna, ha később engednek ki, hiszen ők is a támogató szolgálatra szorulnak, és nem tud engem ápolni. Még aznap éjjel, forgolódás közben lecsúsztam a keskeny kórházi ágyról. Azért nem ütöttem meg nagyon magamat, mert a mellettem fekvő betegtársam az utolsó pillanatban alám tette a lábát. A zajra odaszaladtak a nővérek, és állítólag jegyzőkönyvet vettek fel, bár velem nem írattak alá semmit. Meg sem vizsgáltak e „kaland” után, inkább hazaküldtek a betegszállítókkal. Szerencsére a rokonok kölcsön adtak egy járókeretet. Ezzel mentem ki este a mosdóba, de nagyon gyenge voltam és egyensúlyomat vesztve elvágódtam a kövön.

Ferenc az emlékek súlya alatti izgalmában kis szünetet tart.– Az asszonytárs megijedt, és a mentőt hívta. Ők rám néztek, és látván, hogy eszméletemnél vagyok, nélkülem készültek távozni. A feleségem hangos felháborodással fejezte ki rémületét. Mert ugye, ki tudja, nem történt-e bajom, és egyébként is mi lesz, ha újra elesem? Szó szerint ki kellett erőszakolnia, hogy bevigyenek a balesetire. Azzal kecsegtettek: egy óra múlva visszahoznak. Csináltak egy mellkasröntgent, azonban a lábamat nem vizsgálták meg. Mielőtt az éjszaka közepén kocsiba tettek, az egyik dolgozó így szólt a betegszállítókhoz: „Kérjétek meg jól az árát!” Mire felcipeltek a második emeletre, nem volt kitől kérni a „fuvardíjat”, mert a családom már mélyen aludt, és nem hallották meg a csengetést. Kint éjszakáztam a lépcsőházban; a járókeretre támaszkodva, vagy a lépcsőn ülve; a lakótársak megrökönyödésére. Hála az égnek, többször már nem estem el. Viszont a második elküldés miatti panaszunkra egészségügyi berkekből ez a reakció érkezett: „A kórház nem szálloda.”

– A feketeleves ezután következett. Június 27-én nagy lelkesedéssel, járógipszet remélve jelentem meg kontrollra. Ehelyett a röntgen kimutatta: a fémes rögzítés elmozdult a térdemben, ezért újabb műtét szükséges! A vérnyomásom felszökött 190-re. Ezúttal a sebészeti osztály másik részlegén helyeztek el, ahol rosszabb volt az ellátás, mint az első „nyaralásomkor”. Míg előzőleg túl hamar elbocsátottak, most napokig ágyban fekve vártam az operációra, mert állítólag nem volt kapacitás. A beavatkozást követően akár szomjan is halhattam volna. Egy kedves betegtársam adott nekem rendszeresen vizet. Egyszer a családom is meglátogatott, miután segítséget szereztek; ekkor hozták be a szükséges holmikat. Addig ugyanúgy küszködtem, mint az első alkalommal. Egyik este szóltam a nővéreknek, hogy megtelt a „kacsa”. Ígérték, jönnek hamarosan, ám hiába vártam. Éjjel csengetni kényszerültem nekik, nehogy az ágyba kelljen szükségemet végeznem. Okulván a történtekből, most csak a járógipsz felhelyezése után engedtek haza. Így már könnyebben boldogultam a járókerettel a lakásban, később mankóval a ház körül. Július 25-én levették a gipszet. Nem örülhettem sokáig, ugyanis nem hajlott a térdem. Az orvos gyógytornát rendelt el, viszont a betegszállítók mindig a bejelentéstől számított egy hét múlva teljesítik a szolgáltatást. Orvosom pedig csodálkozott azon, hogy lassan javulok. Felírt egy másik kezelést is. Néhányszor időben odaértek velem, és a hazaszállításra is „csupán” másfél-két órát várakoztam. Később ez az idő egyre hosszabbodott, míg végül a múlt pénteken a kezelés után hat (!) óra hosszára „ottfelejtettek”. Testileg-lelkileg összetörtem. Egy alkalmazott és a nejem többször sürgette a diszpécsert. Mire a válasz: „Sajnáljuk, ez ingyenes szolgáltatás!” Mint értesültünk, előbb vidékre mentek, azután jöttek vissza értem, aki helyben lakom. Eddig is töretlen akarattal dolgoztam a gyógyulásomért, ám ezután még kitartóbb lettem. Letettem a mankót, ami nélkül nehezen tipegek és bicegek. Augusztus 15-én már a csoportos torna is megkezdődött, ám az autó nem jött. Egy kis alakítás után a „kétkerekű paripám nyergébe pattantam”, s fél lábbal hajtva, elindultam a kórház felé. A második kezelésre lassan odaértem. Mint feleségem elmondta: a betegszállítók a torna vége felé érkeztek meg. Amint közölte velük, hogy elkéstek, ezt a megjegyzést kapta: „És akkor mi van?” Talán fölösleges említenem: lemondtuk a szolgáltatást. A családunk költségvetését a részmunkaidős minimálbér és a rokkantsági ellátások képezik. (A biztosítónk az alacsony éves díjra hivatkozva 500 forintot postázott ki a törésemre!) Kinek telik ilyen körülmények között, hogy a személyzetnek hála- és kenőpénzt fizessen?A férfi egyik szemében diadal, a másikban szomorúság, hangjában irónia:– Segíts magadon, az egészségügy is megsegít!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában