Helyi közélet

2011.10.15. 18:17

A birodalmi önkényuralom süllyesztőjében

„Otthon gyanús, a szovjet valóságtól elidegenedett pályakezdő poéta voltam, az Elba völgyében megvetett és szánalmas, idegen megszálló lettem”.

„Otthon gyanús, a szovjet valóságtól elidegenedett pályakezdő poéta voltam, az Elba völgyében megvetett és szánalmas, idegen megszálló lettem”.

Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Vári Fábián László Tábori posta (avagy: Szovjet mundérban Poroszföldön) című könyve a Kortárs Kiadó gondozásában.

Györke László

Maga a szerző a következőket írja könyvéről: „Sokáig készült ez az emlékezés, nehezen adom ki a kezemből. A ’70-es éveketbolygatja fel, amikor Európa keleti részén – különösképp a szovjet haderő németországi hadcsoportjában – nem volt dicsőségkatonának lenni. De erre mit sem ügyeltek a sorsomat manipuláló kágébés párkák. A katonai behívó viszonylag humánus eszközével – egyszerűen „kivontak a forgalomból”. Lázadnom kellett volna, amikor kis hazám (Kárpátalja, a szerk.) magyarsága jó ösztönnelépp a túlélésre próbált berendezkedni? Csak jövőm esélyeit rontottam volna. Így, aki otthon gyanús, a szovjet valóságtólelidegenedett pályakezdő poéta voltam, az Elba völgyében megvetett és szánalmas, idegen megszálló lettem, a rám bízott fegyverrelsem boldoguló „lánctalpas huszár”. De emberek közt voltam ott is. Többnyire. Volt, aki latin betűim miatt franciának, németneknézett, volt, aki ártani próbált, s volt, aki szívdobbanásait is az enyémhez hangolta. Ezért majd’ negyven év távlatából mondom: ez akét esztendő sem volt hiábavaló. Ha most összefutnánk valahol, válogatás nélkül ölelném meg őket. Az orosz őrmestert éppúgy, mint a fogadott örmény testvéremet.”Mily sajátságos a kisebbségi lét. Amikor jómagam is CA-katona (Szovjetszkaja Armija) voltam, a litvánokkal, moldávokkal, ukránokkal alakult ki közöttünk a legközvetlenebb kapcsolat. Az oroszok között akadt néhány, aki a nagyhatalmi gőg, sovinizmus jegyeit hordozta magán. Persze, itt is volt kivétel: például az a kurgáni Vologya Usakov, aki a maga őszinte szerénységével kivívta akisebbségiek szimpátiáját is.A műfaj sajátságos, hiszen akár naplónak is nevezhetnénk, mert a katonai szolgálat németországi másfél éve – közben egykazahsztáni hadgyakorlat – követhető nyomon pontos időrendben. A naplónál azonban sokkal több, hiszen amellett, hogy gyakranhoz be a szerző egy-egy, elsősorban érzelmi szempontból fontos jelenetet az azt megelőző „civil” életből, igen mélyen tárulkozik ki, a legféltettebb titkokról is természetes őszinteséggel beszél. Olyan, mintha csak beszélgetne az olvasóval. Amikor befejeztem a könyv olvasását, napokig hiányérzetem volt.

De hogyan került a ma már tíz magas kitüntetést – köztük József Attila-díjat (2003), Balassi Bálint-emlékkardot (2004), RatkóJózsef-díjat (2007) kiérdemlő költő, műfordító, a kárpátaljai magyar folklór elmélyült és avatott kutatója, gyűjtője és népszerűsítője, a beregszászi magyar főiskola tanára, szerkesztő (aki az idén március idusán ünnepelte 60. születésnapját) az akkori (az 1970-es évekeleje) NDK-ba (Német Demokratikus Köztársaság) szovjet mundérban? A bezupálás sem volt mindennapi, hiszen lényegében büntetésből sorozták be, mert nem volt hajlandó a költészet eszközeivel dicsőíteni a szovjet rezsim hazugságait. Akkortájt már nem hurcolhatták el háromnapos munkára a renitens másképp gondolkodókat, kirúgatták hát az ungvári egyetemről (melynek a nappali tagozatán tanulókat a törvény megkímélte ideiglenesen a sorkatonai szolgálattól), hogy rá néhány hónapra megkapja a behívót.Az is tanulságos, hogyan működött a mechanizmus. Az egyik verse, mely a Tiszatájban jelent meg nem sokkal az „invázió” előtt, így szól: „Keserű levelet érlel a diófa / a gólya kisírja magát a nyárból”. Ezt a hatalom gyakorlói így akarták érteni: „keserű kenyér”. Innen már csak egy lépés kell: Fábián Lászlónak keserű a szovjet kenyér. Ezért meg kell büntetni, mert „akinek keserű a szovjet kenyér, azt el kell küldeni olyan helyre, ahol megtanulja becsülni, még ha keserű és kevés is”.Hát ilyen egyszerű lenne? Nem éppen, hiszen a törvényt valahogy ki kellett játszani. Előbb ki kellett rúgatni az egyetemről, hogybesorozható legyen. Ehhez meg kellett buktatni néhány tárgyból. És erre akadtak tanárok, akik tudván tudták, hogy miért kell elhúznia költőt, még ha a vizsgán legalább jóra, ha nem éppen kitűnőre kellett volna értékelni feleletét. És elhúzták. Így már egyszerű volt, hiszen elégtelen tanulmányi eredménnyel el lehetett távolítani az egyetemről, s ettől a perctől kezdve már nem védte a törvény.

Az Elba völgyében elő-előtörnek az emlékek: „S alig telt el néhány hónap, egy enyhe januári reggelen lehajtott fővel kullogtam haza. Anyám az udvaron babrált valamit, talán épp a fagytól felengedett ruhát szedegette a szárítókötélről. Az öröm és a rémület csapottössze a szemében, amint a szokatlan időpontban, az átvirrasztott, átutazott éjszaka után meglátott. Szörnyen nézhettem ki.– Kirúgtak, kisfiam? – esett túl mindjárt a nehezén, s mire válaszolhattam volna, már ölelt, ezért nem láthatta, csak érezte, megérezte inkább a bólintásomat.”Persze, a cselekmény gerincét az a másfél év (plusz fél évet szolgált a berdicsevi kiképzőtáborban) történései képezik, melyeket az NDK-ban töltött, és a hadgyakorlat Kazahsztánban, ahol kis híján odaveszett. Már az elején tönkre vágja a rakétakilövő harckocsi motorját. Persze, nem szándékosan.

De negyven év elteltével akár dicsőséget is kreálhatna belőle, mondván: lássátok, ilyen eszközzel már akkor is hozzájárultam a birodalom széteséséhez. Nem teszi, hisz elég volt túlélni azt a néhány hónapot, míg végül tisztázódott: nem kerül hadbíróság elé, parancsnokai inkább elkenik a dolgot, hisz nekik is így volt kényelmesebb. Inkább úgyalázták meg, hogy tudtára adják: alkalmatlan a feladatra. Annak viszont kifejezetten örült, hogy közlegényként szerelt le. Ahogy a szójárta: „Csisztij pagon, csisztaja dusa”, azaz: „Tiszta váll-lap, tiszta lelkiismeret.”Az sem mindennapi, ahogy a könyv borítóján látható fotót a haditechnikáról kicsempészte a laktanyából: nyolcfelé vágta, elrejtetteelőbb a zubbonyában, majd a zokniban, s hazatérve összeragasztotta. Mintha készült volna rá, hogy egyszer még felhasználja.

A könyvben, persze, a katonaélet mindennapjainak megelevenítése mellett a hadieszközök, a gyakorlatok szakszerű leírása sem hiányzik. Így hitelesebb. De ez is emészthető annak is, aki sosem volt katona, s különösképpen nem is érdekli a haditechnika. Hogyérzékeltesse, milyen közegben van, olykor-olykor közbeszúr egy-egy orosz mondatot, melyet, természetesen, minden esetben lefordít magyarra. De csak annyit, hogy ne feledjük, hol vagyunk.Vissza-visszatér a tiszta, diákkori szerelem, melynek emléke melegséggel tölti el. De ez is – saját elhatározásából, mert nem válaszol Magdi leveleire – szomorú véget ér, hisz úgy érzi: két év „eltékozlásával” már nem lenne ugyanaz ez a kapcsolat. Ezért az utolsó levelet is válasz nélkül hagyja.Míg más bakák határtalan örömmel és duzzadó önbizalommal szerelnek le, Fábián László számára a „dembelj” (leszerelés) utánihazaérkezés sem tartogat sok örömet: „Száz méter lehet még előttem, hajt a kimondhatatlan öröm, s a következő másodpercben visszahúz valami tudatalatti félelem. De elindulok szerény, vakolatlan falú házunk felé. Az utolsó tíz lépésnél a gyalogösvény kétfelé ágazik, s most váratlanul úgy döntök, hogy nagyapámhoz megyek be először. De a kapuhoz érve azt kell látnom, hogy a kisajtózárva van. Nincs semmi baj, hiszen eladták már a tehenet, nincs miért korán kelnie. Benyúlok a kerítésdeszkák résén, megemelem a fordítót, s kinyitom. Az ajtó mégsem enged. Szívem a torkomban ver, kétségbeesve rázom, leszakítom szinte a rozoga kilincset, de hasztalan: belülről van beszögezve. Nem igaz, nem lehet! – vetem arcom az égre, de már tudom, hogy ott sem képesek visszarendezni, aminek nem kellett volna még megtörténnie. Nyüszítek, mint az állat, szememet a deszkák közti résre tapasztom, s amit azon túl látok, hirtelen kijózanít. Végigszalad bennem egy híréből már ismerős, de még sohasem tapasztalt fájdalom: az udvart a kisajtóhoz vezető úttal együtt magasan felverte a fű...”

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában