A cseresznyéről - kukacoskodás nélkül

Olvasom pár napja a Kelet-Magyarországban, hogy „Érik a ropogós cseresznye”. Én meg folytatnám, hogy „van bizony kukac is ő benne”.Mivel tavasszal lefagytak a korai érésű gyümölcsfajták, hát tudni lehetett, hogy ára is lesz ennek. Így is lett a cseresznyével is, de azért úgy gondolta a feleségem, hogy legalább egyszer kóstoljuk meg a cseresznyét. Az árát nem írom, mert nyílván több, mint máskor. Aztán otthon enni készültünk az egykilós adagból. Csak rutinszerűen egyet megbontott a párom. Mondta is nekem, hogy „hűha, ebben kukac van”. Biztattam, hogy nézzél meg többet, hátha csak némelyik ilyen. Aztán én is „beszálltam” a bontogatásba, és a szép ropogós mindegyikében ott volt a pondró. Mint volt falusi gyerek, nem kukacoskodtunk, hanem kimondtuk gyerekkoromban, hogy pondrós és slussz. Nem szerettem akkor sem az ilyen cseresznyét, és igenis akkoriban voltak pondró nélküli cseresznyék. Nekünk is volt egy fa, melynek a termése kicsit kesernyés volt és ezt valószínű „pondróék” nem szerették. Annál jobban mi, mert kesernyésen is édes és ízletes volt. Nosztalgia maradt a pondró nélküli cseresznye, de azért az eladóhoz lenne mondandóm. Csináljon otthon próbát, s csak ezt követően vigye a piacra. Az is megoldás, ha az ára mellé kiírja, hogy (nem pondró) kukac van benne. Lehet, hogy így is megvennék, csak kicsit olcsóbban.

Vagy házilag otthon fogyasztanák el, de semmi szín alatt ne velem, vagy még több finnyás vásárlóval vetesse meg. Van, akit nem zavar az ilyesmi és nem nézegeti, hanem megeszi. Biztos, hogy nem lesz beteg ettől, de „embere válogatja” ezt is. Én, a pondró nélkülit szeretem (szeretném), s ha van benne, és úgy néz ki, hogy majdnem mindegyik ilyen, akkor tovább nem is próbálkozom. Ilyen vagyok, a legyet sem szeretem, meg a hajszálat sem a levesben. Ha ezt találok benne, nem eszem tovább, és undorodom.

Jaj, pedig milyen jó volt az, amikor a magas germezdorfi fára felmásztam a tetejére.

Ettem és ettem, miközben szedtem is. Itt volt a legédesebb, a rigó is itt lakomázott, és amit ő csipegetett az volt az igazi. Nem volt abban pondró, legfeljebb amit nem értem el leszedni, abban. Ettem jóllakásig, amit ma már a tápláláskutatók szerint nem is szabad. Szerintük gyümölcsből is csak mértékletesen. Nagyot változott a világ e téren is, még a „mindennapi kenyerünket” sem szabad szentnek venni. A szép fehér kenyeret meg úgy néz ki, hogy az emberek 80 százalékának nem is ildomos fogyasztani. A kenyérgyárak, a pékek pedig ezt sütik tömegével. A rozskenyeret, melyet nagyanyáink e vidéken sütöttek évtizedeken át, átvette a sütőipar és a fehérkenyér árának duplájáért árulja. Megteheti, mert állítólag ez az egészséges, és akinek van rá pénze az megveszi ezért az árért is. Pedig a rozs ára olcsóbb, mint a búzáé, meg aztán itt még a melléktermék korpa is a kenyér adaléka, vagyis érthetetlen miért nem lehet ezt tömegével sütni népi eledelként. Na, elkalandoztam a cseresznyétől, melyből kiderül, hogy nem fogok jóllakni vele az idén.

A kenyérből sem lehet jóllakni akkor sem, ha van belőle, mert bajunk lehet: Írjuk át a Miatyánkot, hogy „A minden napi 15 deka kenyeret add meg nekünk” (rozskenyérből).

Kicsit furcsa lenne, hiszen eddig azt hittem, hogy a kenyér az életet jelenti, ha az van, akkor nincs éhség. Jóllakni belőle nem szabad a tudomány szerint, pedig én nosztalgiával gondolok a friss házikenyérre, melyből nagy karéjt vágva, zsírral megkenve jókorákat ettem. Akinek nem volt mit rákenni, az ette a csupasz kenyeret, és nem gondolt arra, hogy abba kellene hagyni az evését ebből.

Na, most akkor hogyan tovább kukac és kenyér témában, nem tudom. Illetve tudom.

Kellene a kukac nélküli cseresznye és a boltokba olcsó rozskenyér. Olyan, mint volt a Nyíri fészek szomszédjában hajdanában a Racskó-féle péki kenyér. Mind a kettő álom marad, úgy érzem.

Dombóvári István