A krumplipürét is pálcikával eszi

Nyíregyháza - Demarcsek Éva élete akárhogy is alakul, Magyarországon szeretne dolgozni.

– Tizennégy évesen kezdtem érdeklődni a japán kultúra iránt. Úgy alakult, hogy a kedvenc animéimhez egy idő után nem találtam feliratot, és magamtól kezdtem lefordítani a részeket. A tánctanárom édesanyja ismerte Yoshizawa Sachiyo tanárnőt, aki hosszú évekig tanított a Nyíregyházi Főiskolán japán nyelvet; hozzá jártam különórákra a gimnázium alatt. A családunk régóta tagja a Lions Klubnak. A szervezetnek minden nyáron van egy egy hónapos csereprogramja, ezen keresztül jutottam el Mitóba, majd onnan a nagyobb városokba, Oszakába, Hirosimába, Kiotóba és Tokióba – avatott be a kezdetekbe Demarcsek Éva.

Tisztelet, hierarchia

– A néhány hét alatt megtapasztalhattam, milyen is az igazi japán vendéglátás. Persze előtte is olvastam róla, és a tanárnő is sokat mesélt, mégis más személyesen átélni. Ekkor még nagyon kezdetleges volt a nyelvtudásom, és az sem segített, hogy a japánok nem igazán beszélnek angolul, de valahogy csak megértettük egymást – mesélte mosolyogva a 23 éves nyíregyházi lány, akinél – mire hazaért-, a japán kultúra iránt érzett fellángolásból valódi szerelem lett.

– Az érettségi után a Budapesti Gazdasági Főiskola turizmus-vendéglátás szakán folytattam a tanulmányaimat. Kiderült, hogy a külkereskedelmi szakon van japán tanszék, így az első utam oda vezetett. Felvettem a kapcsolatot a tanszékvezetőkkel, náluk tanultam tovább a nyelvet, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a második évem végén kilenc hónapos szakmai gyakorlatra mehettem Hokkaidóba, egy síszállodába.

– A kilenc hónap alatt három munkakörben dolgoztam. Először animátorként gyerekekre vigyáztam és síelni tanítottam őket, ami azért volt vicces, mert korábban soha nem volt síléc a lábamon. Aztán áthelyeztek a recepcióra, ami újabb kihívást jelentett, ugyanis a japánban van egy úgynevezett tiszteleti nyelv. Különböző fokozatai vannak, kortól és a hierarchiában betöltött szereptől függően változik. Nekünk, európaiaknak nagyon nehéz megállapítani a hierarchiában betöltött szerepet, igazából a névjegykártya segít ebben a leginkább. Annak is megvan a szertartása, hogy hogyan vesszük át. Mielőtt kimentünk, a közvetítőnk elmagyarázta, hogy két kézzel kell elvennünk, mert hanyagságra utal, ha egy kézzel nyúlunk érte. A rituálé része, hogy hosszan meg kell nézni, és általában a kártyán fel van tüntetve, hogy a cégen belül milyen pozíciót tölt be az adott ember. Azt mondják, hogy a japánok sem tudják tökéletesen megtanulni a tiszteleti nyelvet.

– Ehhez társul még a rengeteg eltérő nyelvjárás, melyek egyike a Kansai-ben, amit a külföldiek nagyon szeretnek. Főként az oszakai régióban beszélik, és van, aki kifejezetten ezt tanulja meg, mert pörgősebb, életvidámabb és nem olyan távolságtartó, mint az, amit egész Japánban használnak – sorolta Éva, aki mint kiderült, igazán izgalmas időszaknak néz elébe.

Másfél éves kutatói ösztöndíj

– Most vagyok utolsó éves a főiskolán, és az a tervem, hogy a szakdolgozat megírása után visszatérek a szigetországba. A nagykövetség meghirdetett egy másfél éves kutatói ösztöndíjat, amit sikeresen megpályáztam nyáron. Még nem tudom pontosan, hogy hová megyek, mert decemberben lesz végleges a döntés, de ha összejön, akkor lehet, hogy még átjelentkezem odakinn mesterképzésre, mert van erre is lehetőség. Akkor pedig három és fél év lesz a másfélből.

– Akárhogy is alakul, itthon szeretnék majd dolgozni, mert úgy gondolom, hogy közelebb tudnám hozni a japán kultúrát a magyarhoz és fordítva. Nagyon sok japán ismerősöm mondta, hogy hazánk egyre felkapottabb náluk, hallanak rólunk, de nem biztos, hogy olyannak ismernek minket, mint amilyenek valójában vagyunk. Ahogy mi is sok mindent tudunk a japánokról, de ebből rengeteg a sztereotípia.

– Például a kamikaze és a gésa fogalmak eltorzítva jelennek meg az európai ember képzeletében az amerikaiak kreálta félreértések miatt, és addig, amíg nem tapasztalja meg mindenki maga, hogy milyen egy igazi teaszertartás, egy japán középiskola vagy szentély, addig nem biztos, hogy át tudja érezni ennek a kultúrkörnek a lényegét.

KM-CsA

Gondolatolvasónak kell lenni egy kicsit

– Azt szeretem a japán kultúrában, hogy mindig meg tud lepni. Furcsa, hogy az ottani emberek nem mondanak valami nyíltan igent vagy nemet, csak homályos utalásokat tesznek. Egy lépéssel mindig előttük kell járni, egy kicsit gondolat­olvasónak kell lenni. A magyarok a japánokhoz képest nagyon pesszimisták, pedig a történelem őket sem kímélte, mégis mindig felálltak, és folyton a fejlődés lehetőségét keresték. Sokat tanulhatnánk tőlük ebből a szempontból is.

– Lenyűgözött a japán gasztronómia is, hihetetlenül változatosan főznek. Nagyon szeretem a japán ételeket. Bevallom, itthon már a krumplipürét is pálcikával eszem – árulta el nevetve Demarcsek Éva, aki megígérte, hogy beszámol majd az egyelőre még előtte álló nagy kalandról.