Karácsonyi történet - A kis Zsuzska őszinte imája

„Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem adsz, legalább csizmát adjál, mert nagyon fázik a lábam.”

A mai napig örömmel és fülig érő mosollyal gondolok vissza azokra a szentestékre, amikor kislányként a Jézuskát várva, csillagszóróval a kezemben, olyan óvatosan, mint egy kötéltáncos, a feldíszített fát körbejárva énekeltem a Kiskarácsony, nagykarácsonyt. Aztán tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva hallgathattam családom többi tagjával közösen nagymamám történeteit azokról az évekről, amikről mi már csak a történelemkönyvekből tanulhattunk. Szinte az összes elbeszélése beivódott az emlékezetünkbe, és olyan szorosan hozzátartozik a karácsonyainkhoz, mint a diós bejgli vagy a mézeskalács. A kedvencem a kicsi Zsuzskáról szól, aki tulajdonképpen az én üknagymamám volt.

Fényes érme

A kis Zsuzska 1865-ben született egy nagyon szegény családba. Az egyik évben rettenetesen hideg telük volt, a kis Zsuzskának pedig nem volt csizmája. Karácsony estéjén az egész gazdaság elment az éjféli misére, kivéve a kislányt, aki pesztonka volt, és a gazda legkisebb gyermekére vigyázott. Mikor a baba elaludt, Zsuzska gondolt egyet: „Istenem, milyen is lehet az a kis Jézuska? Én elmegyek és köszönök neki.” Felvette ­rossz­­, vékony ruháját, vett rá egy nagy ujjast, felhúzta a gazdura nagy csizmáját, és báránybéléses sapkát tett a fejére.

A templomban már csak egy üres hely volt egy gyönyörű fiatalasszony mellett. A kis Zsuzska odasétált. Elimádkozta a Miatyánkot, majd letérdelt az oltár előtti jászolhoz. Még a tiszteletes úr is abbahagyta a prédikációt, kíváncsian figyelve ezt a fura kis jövevényt. Ekkor a kislány így szólt: „Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem is adsz, legalább csizmát adjál, mert nagyon fázik a lábam. Most is a gazduram csizmáját húztam fel.”

Miután elmondta az imáját, megszólalt a tiszteletes úr: „Kislányom, Isten hallgassa meg az imádat. Szívből mondtad.”

A gyönyörű asszony, a tiszteletes felesége volt, aki könnyeit törölgetve kivett egy fényes pénzt a zsebéből, megsimogatta a gyermek fejét, és hazaküldte, mert félt, hogy ilyen kevés ruhában megfázik ez a bátor kislány a nagy hidegben. Mielőtt elengedte volna, ezt mondta neki: „Drága gyermekem, add oda édesapádnak ezt a pénzt, vegyen neked csizmát.”

Mosoly a felhők között

A kis Zsuzskának könnybe lábadt a szeme. Szerencsére a baba még akkor is aludt, mikor hazaért. Mikor a gazda megérkezett a miséről, nagyon mérges volt Zsuzs-

kára. Már hozta is a vizes madzagot, hogy jól elveri, mert engedély nélkül ment el otthonról.

Amikor a gazda felemelte a madzagot, ő félve megszólalt: „Hoztam valamit gazduramnak” – és odaadta neki a pénzt, amit kapott. A gazdának megenyhült a szíve, elszállt a haragja, és nem bántotta Zsuzskát. Vett viszont neki csizmát, hogy ne fázzon többet a lába. Valóra vált a kívánsága.

Csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett akkoriban gyereknek lenni. Mert bizony nagyszüleink gyerekkorában egy kicsit kopott, de sehol nem lyukas csizma, egy ünneplő ruha, rongybaba, tehénszőrrel kitömött labda, nádi hegedű, pár szem cukor, néhány dió vagy alma a legszebb ajándék volt, amit csak kérhettek karácsonyra. Biztos vagyok benne, hogy nagymamám valahol a felhők között, az égi karácsonyi vacsorára készülődve, két bejgli megsütése közben szemeit törölgetve mosolyog ránk, unokáira, gyermekeire.

Breznyik Orsolya