Szlalom-táncosok

Karácsonyi szeretetláz ide vagy oda, továbbra is komoly fenntartásaim vannak a rászorulók válogatás nélküli megsegítésével, etetésével, itatásával és ruháztatásával kapcsolatban. Akinek nem inge, ne vegye magára, mert a kritikám nem az önhibájukon kívül bajba került, a mindennapi betevőért, fennmaradásért máig harcot vívó, valóban nélkülöző embereknek, családoknak szól. Palicz István jegyzete.

Azokkal az élősködőkkel van tele a hócipőm, akik most (és gyakorlatilag az év minden napján) a jóindulatunkra és együttérzésünkre apellálva, olykor agresszíven, olykor manipulatívan, a keservesen megkeresett forintjainkra pályáznak, nekik viszont eszük ágában sincs bármit is tenni a sorsuk jobbra fordulásáért.

Kinyílik a bicska a zsebemben, amikor szinte korombeli, első ránézésre teljesen egészséges férfiak állítanak meg a nagyáruházak parkolóiban, hogy egy kis aprót (ami az ő szótárukban minimum 100–200 forintot jelent) kunyeráljanak. Hogy, hogy nem, mindig ennivalóra kell(ene) a pénz, csak tudnám, akkor miből futotta a szegény éhezőnek nem sokkal korábban cigire és arra a flakonos borra, aminek maradéka még ott mosolyog a csíkos szatyorban… A forgalmasabb kereszteződéseknél mostanság már a gyengébbik nem is képviselteti magát, szlalomtáncot járva lejmolják az autósokat. A siker érdekében nemritkán a kiskorú gyermekeiket is „bevetik”, recepteket lobogtatnak a kezükben, megható körítéssel tálalva a lenni vagy nem lenni örök dilemmáját.

Bár a tapasztalataim kiábrándítóak, a segítőkészség nem halt ki belőlem, viszont alaposan megnézem, melyik táborba tartozik, aki a markát tartja.

- Palicz István -