A lelkünket gyógyító versszakok

Már nem is tudom, mikor kezdődött ez szerelem. Talán a kiságyamnál dúdoló édesanyám altatódalaival, vagy az „Én kis kertész legény vagyok…” locsolóversikével? Netán a bensőséges családi ünnepeinken anyám kedves noszogatására az egykori amatőr színjátszó apám által életre keltett Szabó Lőrinc „Lóci óriás lesz” című tündéri költeményével? Galambos Béla jegyzete.

Mindenesetre az elvetett mag kicsírázott. Arra már határozottan emlékszem, hogy az irodalmi szöveggyűjtemény aktuális magyarórákra ajánlott verseit (köztük Vajda János máig érvényes Credóját például ma sem feledem) mind nagyobb élvezettel, többször is hangosan olvastam fel otthoni tanulószobai magányomban.

Azt is elárulhatom, hogy az egyetemi előfelvételivel együtt járó, éves katonai szolgálatra hűséges barátként elkísért a József Attila-összes, hogy a „szívatós” napok után személyes lélekgyógyítómként szolgáljon. Úgy is lett…

Az emberi lélek dúló viharainak, apró rezdüléseinek, máskor egy szebb, s jobb világról szőtt vágyainak, filozofikus gondolatainak a briliáns megfogalmazása egyetlen mondatban, vers­szakban számomra mai napig tudat alatti példa.

Kissé nagyképűen hangzik, de igaz: már felnőttkorban, kiképzett magyar zsurnalisztaként írásaimban is valami hasonló tömörségre törekszem. Csak remélni tudom, hogy ez többször sikerül, mint nem…

- Galambos Béla -