Nézőpont: Néhány falat emberség

Anyai nagymamám kisvárdai lány volt, aki szokványos élet­utat járt be – már amennyire a huszadik századi Magyarországon bármi is szokványos volt. Öt gyermeket szült, és amikor a sorsa úgy hozta, egyedül is megbirkózott a felnevelésükkel. A hozzá hasonlókat hétköznapi hősöknek nevezik. Hoványi Péter írása.

Csak felnőtt fejjel, véletlenül tudtam meg, hogy Ibike néni – így ismerték a legtöbben – a szó szoros értelmében is hős volt: a háború idején be-beszökött a kisvárdai gettóba, hogy kenyeret vigyen a borzalmas körülmények között sínylődőknek. Nem szívesen beszélt a történtekről, nem mesélte el, milyen szörnyűségeket látott, milyen volt a gettóba zárt ismerősökkel találkozni, ahogy arról sem, milyen veszélyekkel szembesült. Tettét – mintha természetes lenne – csak annyival indokolta: kislány volt, ezért át tudott bújni a kerítésen.

Hetvenkét év telt el azóta, hogy a kisvárdai zsidók elindultak a haláltáborok felé, ahonnan csak kevesen tértek haza. A nagymamám azok közé tartozott, akik segíteni próbáltak rajtuk. Ahogy semmi mással, ezzel sem dicsekedett; remélem, megbocsátja nekem odaföntről, hogy helyette teszem. Amíg élek, büszke leszek rá.

Hoványi Péter