A régiségvásárokon alig akad olyasmi, ami ne volna meg a nagyhalászi férfinak

Nagyhalász - Ha az utazó Nagyhalászban jár, s valami helyi különlegességre kíváncsi, szinte biztos, hogy mindjárt Bozsó István régiség­gyűjtőhöz irányítják, és nem véletlenül. A most 75 éves úr ugyanis olyan kincseket őriz, amit látva mindenkinek leesik az álla az ámulattól. Több mint ötven éve annak, hogy régi használati tárgyak gyűjtésére adta a fejét, és mára egy olyan gazdag helytörténeti gyűjteményt halmozott fel, amely talán nem csak a megyében, de még az országban is párját ritkítja.

Sorban álltak a kapu előtt

A történet jó fél évszázada kezdődött, amikor a nagyhalászi születésű, Budapesten szakmát tanuló fiatalember arra lett figyelmes, hogy a fővárosi kocsmákat régi használati tárgyakkal, néhol szekérkerekekkel díszítik. Ez hozta meg neki is a kedvét a régiség­gyűjtéshez, és az első padláson, amire felment, mindjárt talált is egy fokost. Később talált még ezt-azt, de többet elajándékozott belőlük, mígnem azon kapta magát, hogy sajnál megválni a megszerzett régi daraboktól. Mivel többnyire vásárolt, gyorsan híre ment a dolognak, és egyre gyakrabban ért haza úgy a munkából, hogy az asszonyok ott álltak a kapujuk előtt, és hozták a mozsarat, a régi edényeket, mindazt, ami fölött kissé már eljárt az idő.

– Akkor még 20 forint volt egy szenes vasaló, de egyre több mindent hoztak, és ezért maszekban háztartási gépek javításába kezdtem, hogy a mellékesből finanszírozni tudjam ezt a hobbit. Amikor családos ember lettem, a feleségem kissé furcsállta a dolgot, de aztán mindenki belátta – pláne megtapasztalva, hogy sohasem ragadt el a hév –, mennyire fontos ez nekem – mesélte a lelkes gyűjtő.

Aztán a Csuha-Kállay Kúria felújításakor jött az ötlet: ezt az értéket közkinccsé kellene tenni. Az épület archaikus jellegéhez illett a sok régiség, és az akkori polgármester felajánlotta a kúria szobáit a gyűjteménynek. Összesen 18 évig a történelmi falak között csodálhatta ezt a felbecsülhetetlen értékű helytörténeti gyűjteményt a közönség, ám amikor a könyvtár is az épületbe kéredzkedett, Bozsó István jobbnak látta kiköltözni. A felajánlott, üresen álló kültelki iskola sajnos nem bizonyult túl biztonságosnak, az anyag végül a megüresedett rendőrségi épületbe került a Petőfi utcában.

– A hely sajnos nem alkalmas múzeumnak, s kicsit szégyelltem is, amikor a televízióból jól ismert Borbás Marcsi bejelentkezett, hogy megnézné az anyagot – szabadkozott Bozsó István, bár hozzátette, kapott ígéretet az épületbővítésre. Mert ez a rendkívüli kincs – amelyből nem egyszer múzeumok is kölcsönkérnek egy-egy kiállításra valót –, valóban többet érdemel. Nem is fért el az új helyen csak egy töredéke, és ha megfizetik, kénytelen eladni is belőlük.

Az utókornak gyűjtött

– Nyíregyházán egy állatsimogatót rendeztek be a tárgyaimmal, és egy komplett kovácsműhelyt is odaadtam, aminek nincs párja a megyében. Egy panziót csaknem teljes egészében innen öltöztettek fel, több autóra való tárgyat vittek el, teljes egészében berendezve egy parasztszobát is – sorolta Bozsó István.

Pedig nem ezért gyűjtögetett, és nem is azért, hogy otthon őrizgesse a tárgyakat 33 almásládában és a garázsban, ahová beállni is alig lehet, hanem hogy minden kedves tárgy történetét elmesélhesse: a közel 300 rádióét – amelyről gyakran elmondja, nem veszélyes hulladékok, mint a maiak –, a szenes vasalókét, a fegyverekét és a gramofonokét, amelyek kitűnően működnek ma is.

KM-MJ

Mindenki szemében más-más az érték

– Mindegyik tárgyam kedves nekem, de talán az a fokos a legkedvesebb, amivel elindult ez az egész gyűjtőszenvedély – árulta el Bozsó István, akitől azt próbáltuk megtudni, hogy a meglévők között melyik darab áll a legközelebb a szívéhez.

– A zsákgyári nyugdíjból sajnos csak módjával tudom bővíteni a gyűjteményt, de ha valamit nagyon meg akarok szerezni, csereberélek. Keszthelyen például van egy gyönyörű gramofon, és nem nyugszom, amíg azt el nem hozom.

A tárgyak értékét egyébként mindig a piac határozza meg, s némelyik ma már a többszörösét éri annak, amennyiért egykor beszereztem. Fűztek már engem egy vaskályha miatt, amiért 300 ezret is ígértek, de van, akinek például a kardok a legértékesebbek. Vagy ott a Ferenc József korabeli obsit, olyat már nagyon nehéz találni, ami jócskán felveri az árát. De időnként egy különleges tányérért is rengeteget elkérnek a piacon – sorolta Bozsó István.