Nyugodj békében itthon, magyar!

Nyíregyháza - Oroszul nem volt hajlandó megszólalni, csak ha véletlenül káromkodás csúszott ki a száján.

Éppen 16 esztendeje annak, hogy ezen a napon, vagyis augusztus 11-én végre hazakerült az oroszországi Kotyelnyicsből az utolsó magyar hadifogoly, Toma András. Története és megtalálása – az utóbbiban elévülhetetlen érdemeket szerzett Vujity Tvrtko televíziós újságíró és Veér András, az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 6 éve elhunyt igazgatója – nem csak a hazai közvéleményt kavarta fel, de a világsajtót is bejárta.

Sokat szenvedett

Az idős férfi több mint 50 éven át sínylődött magára hagyottan, meggyötörten a Moszkvától 900 kilométerre található Vjatka folyó melletti város – büntetőtelepnek is beillő – elmegyógyintézetében, míg végre hazatérhetett még élő családtagjai körébe.

Toma András 3 és fél boldog évet élhetett Nyíregyházán. A 2004-ben bekövetkezett halála után emelt síremlékén mindig van virág, ugyanis a hozzátartozóin kívül sokan állnak meg a sír mellett olyanok is, akik már abban sem reménykedhetnek, hogy hírt kapnak saját elhurcolt hozzátartozóik nyughelyéről. A szerető testvérhúg azóta is kegyelettel ápolja a bátyja emlékét, és napokat tudna mesélni az együtt töltött boldog hónapokról, évekről.

Arról, mennyire féltette a testvére a legapróbb dolgokat is, amit kapott, és sokáig a párnája alá rejtette. A kedvenc ételeiből annyit evett, mintha a megkoplalt évtizedeket akarta volna bepótolni. Imádott utazni, s ha hazaértek, a házba lépve nagyot köszönt, jó napot, magyarok! Amikor már ténylegesen biztonságban érezte magát, gyakran megeredt a nyelve, de a Kotyelnyicsben történtekről nem volt szabad kérdezni.

– Egyszer egy borotválkozásnál bökte ki, hogy ott egy „görbenyakú banya” borotválta, aki gyakran összerugdosta a fürdőben. A feje tele volt forradásokkal, a fogsorát kiverték, belegondolni is szörnyű, mennyit bánthatták, kínozhatták – mesélte Anna néni.

A szerető testvér mindent lejegyzett a beszélgetésekből, 10 füzetre való gyűlt össze a háborús és a fogságban töltött emlékekből. Az ezredforduló után közösen átéltekről könyv is születhetne, de Anna néni akárkire nem bízza a kinccsel felérő emlékanyagot.

A bácsira rátaláló és a hozzátartozókat felkutató Vujity Tvrtko televíziós újságírót is megkerestük, aki elmondta: épp egy washingtoni luxus­szállodában vendégeskedett egy konferencia résztvevőjeként, ahol a vécéülőke fedele Beethovent játszott, ha felhajtották. Itt kapta a hírt, hogy elvileg be tudnak jutni arra a tatárföld melletti pszichiátriára, ahol Toma Andrást fogva tartották, s ahol aztán már nem hogy Beethoven, de még vécéülőke sem volt. A bácsi másfél napig csak összefüggéstelenül gajdolt, és csak annyit tudtak róla, hogy vegetáriánus és 1947-ben került az intézetbe. Már-már feladták, amikor elhangzott a lesoványodott férfi szájából a híres magyar mondat: „...75 méteres házat gyártottunk, és egy téglakemencét Nyíregyházában...”

Élete legfontosabb története

– A televízióban bejelentett hírre több mint 2000 család jelentkezett, de a legmegrázóbb mind között az a levél volt, amiben Piroska néni Szentendréről közölte, hogy ez az ő 114 éves nagyapja. Engem akkor egy külföldi televízió nagyon sok pénzért akart megvesztegetni, hogy a szigorúan őrzött budapesti pszichiátriára – ahová az öreget hoztuk – bejuttassam őket.

– De nem ilyenek miatt ez életem legfontosabb története, hanem mert elfelejtettem panaszkodni, és úgy szólt szájából a szózat, ahogy sohasem. Toma András és a testvére számomra nem egy riportalany vagy filmtéma volt, hanem az életem része. Nem véletlenül kért fel a család, hogy a temetésén is én búcsúztassam – mondta el az augusztus 21-én Vásárosnaményban fellépő riporter.

- KM-MJ -

Rettenetes rémület, verejtékben úszva

Toma András először a füzetében írt arról, hogy a lába a háborúban még megvolt, de utána „ellopták”. A részletekről is a húga mesélt:

– Remek szakember volt, fémmel, fával jól boldogult, s Kotyelnyicsben egy kovácsmester mellett dolgozott. Vízvezetékeket is javított, s egyszer belelépett egy rozsdás szögbe. Természetesen nem adtak neki gyógyszert, és elfertőzödött a sebe. Kórházba került. Az eset részleteire onnan derült fény, hogy egy német filmes megszerezte az eredeti kórlapját. Arra feljegyezték, hogy a beteg nem kommunikál, hozzátartozói sincsenek, s az orvosbizottság amputációt javasolt. Nem bokánál vágták le a lábát, hanem egészen fenn. Valósággal kicsontozták. Emiatt később műlábat sem tudott felcsatolni. A borzalmakat jól illusztrálja, hogy a korlapon az állt: a beteg a saját verejtékében fürödve ébredt, s követelte a lábát.