Azt kiabálta: sült tök van, de kenyerük nincs

Nyíregyháza - Ha nincsenek ezek a pesti srácok, akkor sem rendszerváltoztatás, sem pedig szabadság.

Agárdi László, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett színművész volt a partnere Dózsa Lászlónak október 28-án. A Bohóc vérben és vasban című rendhagyó előadásban nemcsak „végszavazott” az 1956-os forradalom és szabadságharc egykori hősének, de Márai Sándor és Pozsgai Zsolt verseivel s néhány derűs korabeli történettel is színesítette a múltidézést.

– Dózsa László, az egykori pesti srác 10 éve szakmai és emberi jó barátom. Sokat dolgoztunk együtt Újpesten, az általa rendezett magyar drámákban Németh László Bodnárné vagy Gyurkovics Tibor Nagyvizit című darabjaiban. A mostani előadásban az ő életútját kísértük végig, a gyerekkorától. Az édesanyja a népligeti vándorcirkusz egy kiváló artistája volt, gyönyörű nő, aki 1956-ban leküldte a Lehel térre a gyermekét libáért, s az a kisfiú ehelyett fölugrott egy teherautóra, s elment harcolni. „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.” – írja Vörösmarty Mihály, s engem is ez vezérel. Ha Jézus Krisztust nagypénteken nem feszítik keresztre, akkor nincs feltámadás rá harmadnapra. Ha az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hős tábornokait október 6-án nem végzik ki, nincs kiegyezés és millennium, s ha nincsenek ezek a pesti srácok, akkor sem rendszerváltoztatás, sem pedig szabadság – beszélt meggyőződéséről a művész, aki elmondta azt is, hogy ezzel az előadással már Svédországot is bejárták. Folyamatosan turnéznak, s időnként Rusz Milán színművész-zenész barátjuk is csatlakozik hozzájuk, mivel kiválóan harmonikázik, s az orosz csasztuskák jól illeszkednek az előadáshoz.

Agárdi László elmondott egy saját történetet is.

Berontottak az oroszok

– A Ratkó korszakban születtem 1953-ban, s a 3 évesen szerzett ’56-os emlékeimet valójában az édesanyámtól tudom. A Tavaszmező utcában laktunk akkor, s a közelben dúltak a harcok. Én „már akkor” egy rongylabdával játszottam – 17 évesen a budapesti válogatott tagja voltam –, s kiabáltam, hogy „hajrá Kinizsi, hajrá Kinizsi!” Ez a csapat volt a Ferencváros elődje. Ekkor berontottak az oroszok. Szegény édesanyám a sparheltben – mivel nem volt kenyerünk – éppen sütőtököt sütött, s a zajra kirohant az udvarra. Az oroszok meg csak kiabáltak. Csak kenyeret akarnak – nyugtatgatott anyám. De az orosz csak mondta a magáét, mire én háromévesen: „Nincs kenyerünk. Nem érted, te hülye? Sült tök az van, de kenyerünk nincs.”

KM-MJ