Helyi közélet

2016.11.02. 16:59

Édesapa nélkül felnőni

Nyíregyháza - Már nem is apja után ment, hanem minden elhurcolt magyar után.

Nyíregyháza - Már nem is apja után ment, hanem minden elhurcolt magyar után.

Irigykedve hallgatta társait, mikor azok apjukról meséltek. Neki semmilyen emléke nem maradt édesapjáról. Kővári Árpád vasutas apját 1944-ben romeltakarításra behívták munkahelyére. Sohasem tért haza.

Ő 3 hónapos volt, amikor édesanyja 4 gyerekkel özvegységre jutott. A nagyobbak 17, 15 és 14 évesek voltak akkor. Az édesapáról évekig nem, vagy alig beszéltek, mert nem mertek. Azokban az időkben a vasutas Kővári János, mint ahogy az összes elhurcolt, háborús bűnösnek számított.

Foksányban tették ki

Így a ma már hetvenes éveiben járó Kővári Árpád szinte semmilyen emléket nem őriz apjáról. Bár a rendszerváltás után nyíltan lehetett volna beszélni a történtekről, neki nemigen volt kivel. Édesanyja meghalt, és korán elvesztette idősebb testvéreit is. A 3 évig Bölcben fogságban tartott volt vasutas, Berczédi Árpád elmondása és a bátyjaitól korábban hallottak alapján igyekezett összerakni a történelem cserepeit, édesapja halálának körülményeit.

Kővári János vasutast több munkatársával együtt rendelték be aznap romot takarítani a lebombázott vasútállomásra. Az oroszok vagonokba terelték, de nemcsak őket, hanem a szolgálatban lévő vasutasokat is. Azt mondták nekik, egy kis munkára viszik őket. „Málenkij robot”-ra. A nagykállói születésű, vékony testalkatú, 4 gyermekes családapa hajlamos volt a tüdőgyulladásra. Az elviselhetetlen moldáviai tél, a hideg és az éhezés már az úton kikezdte az egészségét, súlyos beteg lett.

A rabokkal a gulágra tartó vonat időnként megállt. Ilyenkor az orosz katonák végigjárták a kocsikat, kérdezték, vannak-e halottak. Ha voltak, a testeket kitették a sínek mellé, majd haladtak tovább. Kővári Árpád az apja egy nagykállói sors­társától tudta meg, hogy Foksányban tették ki Kővári János holttestét.

Méltó emléket állítani

Kővári Árpád – aki utóbb azt is megtudta, volt olyan vasúti tiszt, aki annak ellenére rendelte be társait romeltakarításra, hogy tudta, el fogják hurcolni őket – elhatározta, újra felkeresi azt a helyet, ahol vélhetően édesapja holtteste is nyugszik.

Mikor Foksányt elhagyta, és tovább indult Bölcbe, már nem is apja után ment, hanem minden elhurcolt magyar után. S Bölcben megtalálta azt a helyet, ahová annak idején a halottakat hordták. Az apa nélkül felnőtt férfi ekkor határozta el, hogy addig nem nyugszik, míg az elhurcoltaknak méltó emléket nem állítanak Nyíregyházán. Az volt a terve, hogy egy, a bölci temetőben nyugvó holttestet exhumáltatnak, majd Nyíregyházára szállítanak. Hogy célját mielőbb elérje, felvette a kapcsolatot a Hadtörténeti Intézettel. Kedvező volt a fogadtatás, a legtöbb segítséget azonban Szekrényes Andrástól, a megyei temetkezési vállalat igazgatójától kapta. Neki köszönhetően a vállalat állta a költségeket.

Az Északi temetőben előbb az emlékhely készült el, majd két év múlva sikerült az exhumálás és az újratemetés is. Hogy mit érzett Kővári Árpád, amikor ezt elvégezte? Megnyugvást és bánatot egyszerre.

El sem lehet mondani, mit éreztem, amikor a társaim gyerekkoromban arról meséltek, „apától ezt láttam”, „apától ezt tanultam” – mondta a férfi, majd hozzátette: később, már felnőtt fejjel jön rá az ember, milyen sok mindenből kimaradt. A mi családunk is meg volt bélyegezve. Nekem nem lehetett kimondanom, hogy „apámat elvitték az oroszok.

„Hol a sok árva?”

Pedig több mint 2300 embert vittek el Nyíregyházáról. Majdnem minden családban maradt 3-4-6-8 gyerek, aki apa nélkül nőtt fel. Hol az a sok árva? – kérdezte Kővári Árpád, akinek az fáj a legjobban, hogy mégse csatlakozott az ügyéhez senki. Pedig elhatározta, az ördöggel is cimborál, hogy terve valóra váljon. De egyedül kellett megvívnia a harcát.

Az emlékhely? Először csak nézte, és nem értette, mit ábrázol a három, földbe állított vas. Úgy érezte, méltatlan az elhunytakhoz. Így aztán megint csak elindult, ezúttal a nyíregyházi vasútállomásra.

Bekopogott az állomásfőnökhöz, és elmondta a bánatát. Kérte, adjanak egy kocsikereket, hadd vigye el az emlékhelyre. A kocsikerékből két sín lett, amit talpfára állítottak, és erre jött a kerék…

Emiatt már nyugodt volt Kővári Árpád, de nagy bánata, hogy a 70. évfordulón alig voltak résztvevők a nyíregyházi megemlékezésen. Pedig Trianon után szerinte ez a magyarság legnagyobb tragédiája. Így érzik ezt Beregszászon, ahol a 70. évfordulóra háromnapos nemzetközi rendezvényt szerveztek. Békemenet indult Beregszászról a szojvai emlékhelyre, ahol közel húszezer áldozat közös sírban nyugszik. A menetben ott volt Kővári Árpád is.

Sötét napok, fekete évek

Nyíregyháza akkori lakosságának 15 százalékát, mintegy 2300 embert hurcoltak el Nyíregyházáról szovjet kényszermunkatáborokba 1944-ben. Főként postásokat és vasutasokat. Mindössze 5 százalékuk tért haza. Az ő emlékük méltó megőrzését, a történelmi események objektív feltárását és bemutatását tűzte célul TEMI Móricz Zsigmond Művelődési és Ifjúsági Ház Alapítványa, a „Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve” keretében, a GULÁG Emlékbizottság támogatásával. Ez a történet is az alapítvány felhívására érkezett.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában