Óévi gondolatok az új év reményében

Az új év első gondolatai még az óévhez nyúlnak vissza, hiszen az új évről még keveset tudhatunk. A leggondosabb előrelátás ellenére is még csak néhány határidő árulkodik az előttünk lévő időről. A jövő bár tervekkel teli, mégiscsak ismeretlen. Remény és kétség: kéz a kézben. Ingoványos talajon járunk, ha a jövőről beszélünk, hiszen ezek emberi számítások, a sorsunkat csak a múltunkra építve tervezhetjük, de a magunk és közösségeink sorsát mégsem uraljuk. Seszták Oszkár írása.

1914 nyarán még senki sem gondolta, hogy több tíz millió emberi életet követelő világháború vet véget a „boldog békeidőknek”. Száz éve ki merte volna elképzelni a trianoni határokat, amelyek aztán máig hatóan okozói csonkaságunknak, nemzeti-közösségi létünk nyomorúságainak. De csak az elmúlt években is, bár tudtuk, hogy Ukrajnát milyen törésvonalak szabdalják, gondoltuk volna, hogy egy szomszédos országban több ezer áldozatot követelő háború bontakozik ki? Bár tudtuk, hogy a Közel-Kelet állami keretei felbomlottak, a globális felmelegedés és túlnépesedés itt és Afrikában drámai méreteket öltött, ki gondolta volna 2015 első napjaiban, hogy az év legfontosabb témája nem a sok megoldásra váró hazai feladat, hanem az illegális bevándorlás lesz, amely valóban felülír mindent, hiszen egész civilizációnkat, életmódunkat veszélyezteti. Gondoltuk volna, hogy a magyar kormány előrelátó és józan helyzetfelismerése és megoldási javaslatai egyesítik a magyar társadalmat, hiszen ebben a kérdésben vitán felüli a konszenzus, majd a visegrádi országokat és Közép-Kelet Európa majd valamennyi országát, Ausztriát is beleértve? Nyilván a közös történelmi tapasztalat miatt is. Miközben Európa nagyra tartott politikai vezetői suta és ostoba válaszokat adnak, hány ártatlan embernek kell még meghalnia a kijózanodásig? Gondoltuk volna, hogy a Közel-Kelet ennyire közel van, és a globális probléma már nálunk jelentkezik?

A jelenben is sok mindent tudni vélünk, a jövőt mégsem tudjuk és uraljuk. Jogosak tehát a félelmeink. Egyéni jövőjéért – a sors szabta kereteken belül – mindenki maga felel. Bár közösségeink jövőjét sem uraljuk, felelősséget értük vállalhatunk. Ezért az előttünk álló évben is a közösség­építés, a helyi összefogás erősítése lesz a legfontosabb feladatunk, hiszen csak a közösségek hite és ereje jelenthet védelmet a jövő veszélyeire és kihívásaira. Ebben volt a legnagyobb a pusztítás az elmúlt száz évben a trianoni csonkolástól a kommunizmus mindent szétverő és ellenőrző gyakorlatán át a mai kor önző, az egyén „kiteljesedését” ösztönző céljáig. Közösségek építése a családtól a nemzetig. A nemzet az a Teremtő szabta keret, ameddig emberi cselekvőképességünk és felelősségünk terjedhet. Mindig gyanút keltő, amikor valaki az egész emberiséget szereti, de a családjáról, a körülötte lévőkről, a népéről megfeledkezik. Az egész emberiséget csak ezután, ezeken a közösségeken keresztül lehet helyesen szeretni. A nemzeti közösség építésének sajátos és szép formái – ebben polgármester kollégák bizton egyetértenek velem –, amikor egy település, egy táj, egy megye közösségét építhetjük. Az én tisztem az ezer éves hagyományokra visszatekintő megyei, helyi közösségi tudatok építése, mert hiába minden romboló szándék, ezek megmaradtak és erősítenek bennünket. Megyénkben legalább háromfélén. Szabolcsi, szatmári és beregi formában és ízben, nem elegyíthető és összekeverhető módon, és ez így helyes! Meggyőződésem szerint ezek a helyi közösségi tudatok komoly felhajtóerőt képviselnek, amelyek forintosítható gazdasági erőforrást is jelentenek, egyben örömet és vigasztalást is lelünk benne.

Ha közösségeink újjáépítésével előre haladtunk és ki tudtuk védeni az újabb veszélyeket, lesz megoldás a bajainkra, ha nem hagy alább a lelkesedésünk és nem a könnyebb utat, a kényelmet választjuk. A közösségépítés, mint stratégiai cél persze nem ment fel a mindennapi tevékenységek kötelme alól. Ezek közül a munkát emelem ki, hiszen „ha munka van, minden van”. A munka anyagi természete fontos, de legalább ilyen fontos az emberi méltóság megőrzésében betöltött szerepe. Elsősorban ettől fosztották meg azokat a honfitársainkat, akik nem élhették át a munka emberformáló erejét és generációk a segélyezés megalázó helyzetében nőttek fel. A munka becsületének helyreállításában a közmunka szerepe vitathatatlanul pozitív, de tovább kell lépnünk! Tudatosítanunk kell, hogy a közmunkás bére mások adójából származik, ezért is, de anyagi biztonságuk, jólétük érdekében is segítenünk kell, hogy ők is ki tudjanak lépni az elsődleges munkaerőpiacra.

Az új év kezdetén kívánom, hogy egyéni és családi boldogulását mindenki a munka révén találja meg, ez tud csak igazi értelmet és értéket adni életünknek! Kányádi Sándor soraival: „Szaporodjon ez az ország Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, s ki honnan jött, soha soha ne feledje.”

Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke