Kétszáz „gyermeke” volt a házaspárnak

Tiszadob - Remek tanárok és nevelők foglalkoztak a tiszadobi árva, félárva vagy „megtagadott” gyermekekkel.

Tátrai Sándort néhány éve, a feleségét, Oláh Juliannát az idén januárban temették el. Mindketten pedagógusok voltak. Mint régi tanítványuk s több mint 60 éve jó ismerősük, barátjuk, úgy tudom, szépen és boldogan élték le az életüket. De mit tehet a halandó ember, ha bekopogtat a vég? Ha bekövetkezik az, ami mindenki számára elkerülhetetlen? Halál ellen nincs orvosság!

A Tátrai házaspár neve ismerősen csengett Szegeden is. Ismertségüket szorgalmas munkájukkal és emberségükkel érdemelték ki. Csak remélni merem, hogy Tiszadobon sem felejtették el őket és az itt végzett kiváló munkájukat! Jelesül, amit az ötvenes években a gróf Andrássy Gyula kastélyában kialakított gyermekotthonban végeztek, később pedig Újszegeden is sikeresen gyakoroltak.

Nagyszerű emberek voltak

A mi ismeretségünk Tiszadobon kezdődött, majd Szegeden folytatódott, mert én 1953 őszén félárvaként kerültem Dobra állami gondozottként. Remek tanárok és nevelők foglalkoztak ott velünk, a mintegy 200 árva, félárva vagy „megtagadott” gyermekkel.

A kiváló szakmai gárdába tartozott (a kezdet kezdetén még nem mint férj és feleség) a Tátrai házaspár is. Nagyszerű emberek voltak. Persze, hozzájuk hasonló, kiváló pedagógusok bizonyára most is vannak, csak közben az élet és a világ fakult ki körülöttünk.

Jól tudták, hogy a tudás átadásához és a gyermeki lélek megértéséhez (különösen a mi esetünkben) a szakmai felkészültségen túl mint született adottságra, alázatra, empátiára is szükség van. Ezzel a tulajdonsággal mindketten rendelkeztek, manapság sajnos hiánycikk lett.

A tiszadobi gyermekotthon tehát sok jól képzett és elhivatott pedagógussal rendelkezett akkoriban, ilyen kiváló emberek között volt a (munka)helye Sándornak és Juliannának.

A tanár úr Szegedről, az óvónéni egy közelebbi településről került a tiszadobi otthonba.

Ismét egymásra találtak

Egyesek találóan azt állítják, ahhoz, hogy hosszú életű légy, meg kell öregedni. Ők mindketten szép kort éltek meg, mégpedig a gyermekeik és az unokáik szeretetével körülvéve. Persze, a gyász, a belülről fakadó emlékezés ezek után kitörölhetetlenül hozzá tartozik minden gyászoló családtag, barát és közeli ismerős napjaihoz, mert emlékek nélkül nem lehet teljes az életünk sem a jelenben, sem a jövőben.

Szeretettel és hálával emlékezem – sorstársaim nevében is – az eltávozó halott barátainkra, kedves és jó ismerőseinkre. Most, hogy Sándor és Julianna ismét egymásra találtak, nyugodjanak békében!

- Kutnyik Pál, volt tanítvány és barát, Szeged -