„Most már tényleg hetvenkedhetem”

Nyíregyháza - A hetvenedik születésnapját éppen a mai napon ünnepli Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nemzet művésze. Az évforduló alkalmából faggattuk eddigi életéről, munkájáról, a szinte már legendássá vált munkabírásáról. Interjú.

A hivatalos papírok egyértelműen hetven évről szólnak, de mennyinek érzi valójában ezt a hét évtizedet, s vajon hogy éli meg?

Szabó Dénes: Elég sokat „hetvenkedtem” már az életben, hogy egyszer valóban eljöjjön az az idő, amikor már tényleg hetvenkedhetem, immár hivatalosan is. Tulajdonképpen nem tudom, mit jelent hetvenévesnek lenni, mert ha azt nézem, hogy valaki már kilencvenhét éves, akkor ahhoz képest ez nem sok. Ha az átlagéletkor viszonylatában gondolok erre, akkor azt kell hogy mondjam, jaj, ez már sok. De nem gondolkodom ilyeneken, hiszen nemigen tudom felfogni ezt a hetven évet. Most sem érzem magam rosszabbul ugyanis, mint ötvenévesen, ráadásul egyre több lett a feladatom az utóbbi időben, mint volt korábban. A tengersok tennivaló nem is engedi meg, hogy én azzal foglalkozzam, mit jelent a számomra ez a hetven esztendő.

Tanít általános iskolában és egyetemen, vezet két énekkart, igazgatója a Cantemus Kórusintézménynek, a Magyar Kodály Társaság megyei szervezetének elnöke, s van munkája bőven a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként is. Hogy lehet mindezt bírni fizikailag és mentálisan?

Szabó Dénes: Azt én sem tudom pontosan, hogy lehet bírni, kísérletezem vele. Nem mondom, hogy időnként az idegrendszerem nincs megfeszülve, ráadásul nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyen szabadságom az elmúlt 15 évben, szabadnapokból is kevés van. Hogy lehet ezt bírni? Tulajdonképpen van nekem egy ravasz módszerem. Körülveszem magam fiatalokkal, s ezektől a fiataloktól „elszívom” a fiatalságukat. Ők nem öregszenek meg, mindig újak, mindig cserélődnek, s nem veszik észre az én „ravaszságomat”. A kedélyesség, a vidámság, az a romlatlan erő, ami bennük van, azt én mint egy élősködő növény, kiszívom. Ebből a mindig megújuló energiából táplálkozom. A velük elvégzett közös munka élménye a legjobb akkumuláció. Az eredményes próbák, az utazás, a jól elvégzett munka, azt gondolom, ezek mind felérnek egy szabadsággal vagy egy pihentető kúrával. Érzelmileg erősen konzerválja az embert, s az akkumulátor mindig fel van töltve!

Mikor az ország felfigyelt a nyíregyházi kórusműhelyre, hiszen egymást követték a Cantemus Gyermekkórus és a Pro Musica Leánykar hazai és nemzetközi sikerei, állásajánlattal keresték meg Budapestről. Nem hagyta itt azonban sem Nyíregyházát, sem a Kodály Zoltán Általános Iskolát. Megbánta azóta ezt a döntését?

Szabó Dénes: Ez meglehetősen régen volt már, gondolom, van legalább harminc esztendeje is. Kétségtelen, hogy innen-onnan érkeztek megkeresések. Voltak magyar felkérések, de Moszkvában is felvetődött, hogyan fogja folytatni Szabó Dénes, de erősen csábítottak Los Angelesbe is. Ezek a magyarországi vagy külföldi megkeresések – Japánról már nem is beszélek – számomra nem jelentettek különösebb csábítást. Úgy voltam vele, amíg Nyíregyházán megvannak a feltételek, amíg nem teszik lehetetlenné a helyzetemet, addig nem vágyom el innen. Nem vonzott, hogy máshol építgessem a karrieremet. Bár a régi 4-es iskola poros volt, meg ,,romokban hevert”, azonban a benne élő szellemi élet nem volt romokban. Változtatni ezen a nagyszerű szellemi körülményen szerintem nem volt indokolt. Úgy gondolom, az eltelt időszak alapvetően bizonyította, ha ez egyáltalán döntés lett volna, akkor ez jó döntés volt. De el kell hogy mondjam, mindez nem jutott el a döntési szakaszba.

A Kodály-módszer lelkes híve. A mindennapi életben is ennek megfelelően tartja az óráit, vezeti az énekkarait, mozgásra, sportolásra serkenti tanítványait. Több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött változtatna-e, finomítana-e valamit ezen a szellemi örökségen?

Szabó Dénes: Sokan úgy gondolják, hogy a dolgoknak lejár az idejük. Szerintem bizonyos dolgoknak nem jár le az idejük. A mindennapokban találkozunk például azzal, hogy bizony még az ókori görög klasszikus kultúra is jelen van. A nagy gondolkodók, Platón, Arisztotelész – de sorolhatnám a többieket is –, amiket ők annak idején megfogalmaztak, azok a gondolatok nem váltak elavulttá, ahogy Hegel és Kant gondolkodása sem kopott meg az idő múlásával. Úgy tűnik, Kodály Zoltán ebbe a magasságba sorolható minden további nélkül, mert az elmúlt ötven esztendőben tulajdonképpen újra és újra szembesültem a dologgal, és csak azt látom, ugyanolyan tévedhetetlen most is. Mindazt, amit mondott, nem kell revideálni, nem kell felülvizsgálni. A Kodály Zoltán által leírt gondolatokban nem látom a korszerűtlenséget. Sőt, azt kell mondanom – nagyon furcsa dolog –, hogy a világ kezd hozzá képest korszerűtlenné válni. Mi már nem értjük a szellemi világnak azt a területét a hétköznapokban, amelyet ő megteremtett és iránymutatásul adott nekünk. Ez nem teljesen a mi bűnünk. Olyan kulturális hatásoknak köszönhető, amelyek Nyugat-Európából érkeztek hozzánk, és sohasem közelítették meg a kodályi eszméket. Azt gondolom, hogy az a görbe, ami most lefelé hajlik, távolodva a kodályi gondolatoktól, az nem a fejlődés iránya. De ez nem azt jelenti, hogy a kodályi gondolatok korszerűtlenek lennének. Az, hogy ezt ma kevesen látják, lehet, hogy a mi hibánk. Ezen dolgozik most a megújult Kodály Társaság.

A kórusaival elért sok szép sikert, bejárt számos közeli és távoli országot. Van-e még a bakancslistán olyan kívánsága, amit ezután szeretne majd még megvalósítani?

Szabó Dénes: Tulajdonképpen nincs. Ha valamire vágyom: nehogy kiszáradjanak annak a fának a gyökerei, amelyik itt fejlődésnek indult, szárba szökött, kivirágzott és termést hozott. Ez a dolog izgat a legjobban…

- M.Magyar László -