Az ember keze néha megremeg

Ha képesek lennénk megjósolni az előttünk álló borzalmakat, úgy alakítanánk az életünket, hogy azok messziről elkerüljenek minket. Addig azonban nem tehetünk mást, mint a már bekövetkezett tragédiák után alakítjuk úgy a hétköznapjainkat, hogy ne történhessenek meg még egyszer. Csáki Alexandra írása.

A veronai buszbaleset után digitális konzultációt kezdeményezett a kormány a külföldi többnapos iskolai kirándulásoknál az éjszakai utazás korlátozásáról, a busz­sofőrök egészségügyi és a járművek műszaki alkalmassági követelményeinek lehetséges változtatásáról. Hogy az éjszakai utazás milyen mértékű korlátozására gondoltak, egyelőre nem tisztázott, de ha mondjuk este tizenegy és reggel hat óra között nem vezethetnek a sofőrök, és tegyük fel, hogy a buszok műszaki állapota is megfelelő (itt kezd utópiába fordulni az egész), egyvalamivel nem számolhatunk biztosan: az emberi tényezővel. Szigoríthatják a vezetők egészségügyi alkalmassági vizsgáját, ami kiszűri a fizikai, a már meglévő pszichológiai és az esetleges lelki problémákat, de egyetlen teszt sem mutatja ki előre, hogy lesz-e egy tört másodperc az utakat róva, amikor egy átsuhanó rossz gondolat miatt megremeg a kezük.

Ezzel nem azt mondom, hogy teljesen elfogadott személyes gondok miatt veszélyeztetni mások életét, sőt, aki ilyen felelősségteljes munkát vállal, végezze azt százszázalékosan vagy sehogy. Az ember azonban – a gépekkel ellentétben – esendő és cseppet sem tévedhetetlen, s amíg vonatra, buszra, autóba ülünk, ezzel tisztában kell lennünk. Ez nem kérdés.