Felidézték a békebeli dolgos éveket is

Baktalórántháza - Ha a helybeliek megszomjaztak, ott volt a vasútállomásnál a Grósz kocsma.

Emlékművet avattak fel Baktalórántházán a zsidó temetőben az elmúlt vasárnap a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a baktalórántházi önkormányzat és a Nyíregyházi Zsidó Hitközség szervezésében. Az emlékmű egyik oldalán a helyi temetőben nyugvó, a másik oldalán a vészkorszakban elpusztított volt baktalórántházi zsidó lakosok nevei olvashatóak. A temetőben nyugvó zsidók neveit régi okiratokból gyűjtette ki az önkormányzat, hiszen sok sírkő már megsemmisült, illetve a meglévőkön olvashatatlanná váltak a betűk.

A baktalórántházi zsidókat 1944 áprilisában előbb a kisvárdai gettóba, majd onnan május végén Auschwitzba hurcolták. Az 1944-ben 151 tagot számláló ortodox hitközség tagjai közül a háború után öt férfi tért haza a munkaszolgálatból és 12 nő az auschwitzi haláltáborból. Ma már, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye több településéhez hasonlóan, egyetlen zsidó lakos sem él a 4.300 fős járási székhelyen.

Stern, Schwartz, Feldman

Az avatóünnepségen beszédet mondott Nagy Lajos polgármester és Somos Péter, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség alelnöke, aki többek között egy túlélő, a több mint 90 éves Rákos Imre erre az alkalomra írt visszaemlékezéséből idézett: „Úgy jó nyolcvan éve gyerekkorom nyarait Baktán töltöttem, anyai nagyanyám csodálatos szeretetének bűvkörében. Most annyi, mindent felforgató évtized múltán is felejthetetlen maradt a település akkori életének rendje, természeti adottságainak egyedülálló szépsége. Nem vállalkozhatom itt és most a teljesség felelevenítésére. Az a tény azonban, hogy a zsidó temetőt felújították és kegyeleti emlékhelyként most felavatjuk az emlékművet az akkori időkre emlékezve, aktuálissá teszi a kérdést az együttélésről. Emlékeim sorában elsőként kell említenem azt a csodálatos látványt, amelyet a nyári hetekben a gazdák portája nyújtott, amelyet a toronyként magasodó, művészi formában megkötött kévék látványa jelentett. A gyerekek kíváncsian nézték, mikor az Auslander fiúk traktorhoz csatolt cséplőgépe zajosan öntötte zsákokba az aranyló búza- és gabonaszemeket. Mi lett a sorsa a sok millió gabonaszemnek? Lisztté őrölte a zsidó Stern malma, hogy aztán a háziasszonyok nagy hozzáértéssel tésztává dagasszák, és Schwartz, a pék kenyeret süssön belőle. Így adatott meg mindnyájunk mindennapi kenyere, emberi létezésünk legalapvetőbb feltétele.

Az ember azonban nem csak kenyéren él. Mindennapi szükségletünkhöz tartozik például a ruházkodás. Volt Baktán egy másik Schwartz nevű zsidó ember, aki konfek­cióruhákat készített és árult, míg a módosabb emberek ruházatát Weinberger mértékutáni szabó kreálta.

A lábbeli is fontos kelléke az öltözködésnek. Emlékeimben csak egy suszter maradt fenn: Vakondok Samu (csak erre a csúfnévre emlékszem). A szakma azon iparosaihoz tartozott, akik „fót-hátán-fót” rendszerben hosszabbították meg a szegény ember lábbelijének életét.

Abban az időben a családi háztartások a kereskedők révén juthattak sóhoz, cukorhoz, liszthez, petróleumhoz, fűszerhez. Baktán ezt a szerepet hosszú éveken át töltötte be a zsidó vallású Feldman, Alter és Grósz Miklós. Ha pedig az emberek megszomjaztak, ott volt helyben a vasútállomásnál a Grósz kocsma, Lórántházán pedig Kepecs korcsmáros szombat kivételével mindennap fogadta a kuncsaftokat. Így volt hát szerves része a zsidó lakosság Baktalórántháza mindennapjainak.”

KM