Hát ezért ugrálnak

Képzeljünk el egy olyan világot, ami folyamatosan, egyik pillanatról a másikra változik. Egyszer fülsiketítő a hangzavar, elviselhetetlen a fény, kötélhurokként fojtogat a ruha, kétségbeejtő, ahogy eltűnnek és felbukkannak az emberek, míg máskor tompa, suttogó ködbe burkolózik minden és mindenki. Csáki Alexandra jegyzete.

És ahogy a világ változik, úgy alakulnak az érzéseink: kegyetlen vágtában váltakozik a boldogság, a bánat, a rettegés, az ölelni és a távolodni vágyás. Ijesztő, nem? S talán még rémisztőbb, ha nem tudunk hangot adni mindannak, ami bennünk zajlik, vagy nem úgy, hogy a körülöttünk élők azonnal megértsék és segíthessenek.

Él Japánban egy Naoki Higashida nevű, súlyosan autista fiú, aki megtalálta a kiutat a csendből. Kialakítottak számára egy olyan kommunikációs módszert, aminek a segítségével elmondhatja, mit gondol, mit érez, és megmagyarázhatja, mit miért tesznek a hozzá hasonló emberek. Hát ezért ugrálok címmel könyvet írt arról a belső bolygóról, amit egyelőre nem sikerült még felfedeznie senkinek. Letaglózó őszinteséggel írja le többek között azt is, mi játszódik le benne egy-egy dühroham alkalmával, hogy mennyire szeretne „normálisan” viselkedni, és micsoda szomorúsággal tölti el, hogy nem tud parancsolni önmagának és hogy ezzel fájdalmat okoz másoknak. De nem hiányzik a kötetből a humor sem, kiderül, hogy ő is nevet magán, amikor kukorékolva csapkod és rohangál körbe-körbe, ahogy megismerhetjük azt is, hogyan vélekednek az autisták az időről és az emlékezésről. Fájóan szép már a könyv címadó gondolata is: „Amikor ugrálok, az olyan, mintha az érzéseim az égbe emelnének. (…) mintha leráznám a kötelékeket, amelyek rögzítették a testemet. (…) kedvem támad madárrá változni.”

- Csáki Alexandra -